Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő -- 7. Műfajok vagy poétikák - miközben a történetem hintája…

áruló, az isteni képmás árulója, már éppen eleget tudunk. Az emberben a csoda az, amit újra meg kell találni.” (Ottlik is valami hasonlót ajánlott.)

Az európai értékrendszer vonzásának, poriadásának, illúzióivá párlódásának erővonalai metszik — és közben váltakozva fölerősítik-eltüntetik — egymást. Ezt érzem a korszaksűrűsödés lényegének. Egyelőre egyetlen útszakaszt látunk át: a közvetlenül mögöttünk lévőt. Azt a két (rövidke) esztendőt, amin éppen túljutottunk. De 1989 tavaszának-nyarának horizontja megváltozott. Más. Alacsonyabb. Homályosabb.

Mennyiben? Két esztendeje is azt gondoltam, amit ma. Nem az a kérdés, hogy mit várunk, kívánunk, szeretnénk mi Európától. Akkor két, egymással összefüggő alapkérdést tettem föl: mit kezd Európa velünk?; milyen, milyen lehet a kelet-közép- európai ember személyes és kollektív léte? „Tisztázni, hogy kik vagyunk együtt. . . Fél évszázad alatt megváltoztunk. Valami (sok minden) megint elveszett, de ezen kár lenne siránkozni. A leépüléseket viszont látni kell. A szétesést, az eltorzulásokat, a külső és belső önfeladás változatait. Az amnézia következményeit. .. Terep vagyunk ma Európa számára. (Aminek azért lehetnek átmeneti, hosszabb távú előnyei, bármilyen difamáló is terepnek lenni.) Piac lehetünk Európa számára (ami ugyanolyan megalázóan hangzik, s persze, azért ugyanúgy lehetnek átmeneti, hosszabb távú előnyei.) Ezen túl nem nagy érdeklődésre számíthatunk. Egy ideig talán érdekesek leszünk, de. .. a kivételezett figyelem, amelyben sokáig részesültünk, nem fog már hosszan tartani.”

5.

Ül a regényíró, a kéziratpapír fölé hajol... És most következhetnek Lengyel Balázs mondatai, miután Kalász Márton a bécsi Kunsthistorisches Museum Holbein-képei előtt egy hajdani Márai-írásra emlékezve azt mondja neki: Például Holbein . . . „Mondhatott volna ezer mást. Bármi ideillő képzettársítást. Azt például, hogy Holbein éppen a mohácsi csata évében költözött Baselból Angliába, miután svájci pártfogóit sorra bebörtönözték, megkínozták, kivégezték. Hozzáfűzhette volna, hogy idővel angliai pártfogói és modelljei is hasonló sorsra jutottak, Towerba, bakó kezére, ahogyan ez már szokás volt a vallásháború dúlta Európában. És Holbein a vérengzés közben festett, és így festett. . .”

Mi villan elő július forróságában abból a tágabb világból, amelyben a regényíró ...?

Vér és diplomataasztalok.

Kilencvenegy nyara: halottak (a közelben) a horvát, a szerb, a szlovén városok, falvak utcáin, miközben a vezető hatalmak békéltető-egységesítő-válságmegoldó programokkal előálló, (mégis) egy új Szent Szövetségre emlékeztető tárgyalássorozatai. A (történelemből jól ismert) alaphelyzet: a folyékonyság (századvégi változatban). Bibó használja ezt a meghatározást, amikor arról beszél, hogy a határkérdéseket mindig háborúk hozzák és háborúk „rendezik” (ideig-óráig), van azonban — mint mondja — a háborúk utáni megszilárdulások idején, a netán közelgő vészhelyzetek előtt egy olyan szakasz, amikor a doktrínák által szilárdan tartott határkérdések körül valamiféle folyékonyság áll be, melyben fölszínre törnek a megoldatlanságok.

36