Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő -- 7. Műfajok vagy poétikák - miközben a történetem hintája…
3. De hogy kerül ez a karneváli napló töprengéseibe? Csakis a közhangulat megnyugtatására: miközben (bármelyik) regényíró (látszólag) visszavonultan dolgozik, nagyon is szoros kapcsolatban van a körülötte kavargó eseményekkel. Helyzete nemcsak a politológusénál, a zsurnalisztáénál nehezebb, de (miként a legutóbbi fejezetben érintettem) az Időre való reflektálásban érzéki-poétikai „előnyben” lévő lírikusénál is. Néki ugyanis a mindennapok tumultusában nem kevesebbet, mint a korszellem lényegét kell tetten érnie, hogy epikai formává tudja transzformálni a napi eseményekből (is) táplálkozó korvízióját. Mi minden történt a világban, miközben például Holbein festett, hivatkoztam nemrégiben Lengyel Balázs egyik esszéjére. Mi minden történik a világban ma, miközben a regényíró a kéziratpapír fölé hajol? Számára az epikai forma teremtése, a sűrítés, a transzformálás és a mindennapos örvénylés érzékelése szétválaszthatatlan „kettős látást” igényel. És milyen képek, jelenségtörmelékek villannak fel előtte éppen most munka közben (az évekig tartó kéziratutazásból fölpillantva), a kis ház — mindannyiunk belső kis házának — ablakán át? 4. Lám, miközben az elmúlt fél évszázadot próbáljuk magunk alá gyűrni, s lassan egy más Európa körvonalai bontakoznak ki, valami (mindazonáltal) mintha tovább süllyedne körülöttünk és bennünk. Talán csak a legfrissebb illúzióink porladnak el? Újra elképzelem, hogy a jövő Huizingája ezt az alkonyt egyszer majd ugyanolyan technikával kezdi vizsgálni, mint amilyennel ő a középkorból az újkorba való átfordulás jelenségeit. Elsőül persze a mindent elárasztó, az emberi tudatot sakkban tartó, deformáló politikával való elárasztottságot elemezheti; aztán a kultúripar termékeinek piacát-hatását, mint a korlényeg kifejeződését; aztán a tudomány, a filozófia tanácstalanságának-önfeladásának módozatait; következhet az egyház hatássávja (sűrített demonstráció a Pápának a lerobbant Lengyelországban fölhangosított szentenciája: az európai szellemiséget Lengyel- ország jelenti). Látható volna továbbá, hogy az irodalom az európai létet jellemző szava már csak mint „deviancia” szólal meg legmaradandóbban (Canetti, Milosz, Brodszkij), hogy Közép-Európáról a „tétova ódák”, okos sóhajok, valójában posztkafkai hangütések (Kundera, Danilo Kis, Havel, Konrád). Érdekes — mondaná korszakunkra visszanézve ama búvárkodó —, miközben Európa végre újra ezredéves értékeit próbálta felszínen tartani, kultúrájának alapzatait próbálta menteni egy magyar esztéta, aki a magában megteremtett csend áhítatában írogatta meditációit és esszéit, így jellemezte (koráéval összhangzó) közérzetét: „Az életem — akár mindenki másé — veszteségek sora elsősorban” (Török Endre). Számomra ennek az érzésnek a dinamikáját, útvonalát fejezi ki Csíki László újabb versében a vissza-visszatérő belső mozgásélmény is: süllyedek. Pontos nyomjelzők ezek az üzenetek, mondanám, de van annak a párbeszédsornak, amellyel a lényegkeresés folyik, egy másik színe is; mert Török Endre ezt is mondja: „. . . arról, hogy az ember eredetileg: csoda, mindenek ellenére az, nemhogy nálunk, de a világban másutt is alig tud írni valaki, arról pedig, hogy i 35
