Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő -- 7. Műfajok vagy poétikák - miközben a történetem hintája…
2. Idáig jutottam (ezen az estén), amikor a Badacsony délnyugati pereme fölött a júliusi forróságban megjelentek azok az ismerős fekete felhők, amelyek (ha onnan érkeznek) mindig a vihart hozzák; a rohamok máris tépni kezdték a fák ágait, szélörvények csattogtak a korkováni temető sírkövei között (a Gulács kúpja alatt), a villámok megvilágították a kőkereszteket, s ekkor — ami történt, reggel így jegyeztem föl — mintha nem is itt a hegyoldalon lettem volna az elsötétült öreg házban (a vihar megszaggatta a vezetékeket is), hanem akárcsak hét évvel ezelőtt Tolonban, a Korinthoszi-öböl partján a halászfalu vízre néző szobájának erkélyén, nos, a tengerparti köveken, az éles és édes holdfényben megjelent egy négylábú (kutya természetesen), s attól az estétől mindig ugyanabban az órában az ultramarin, mályva, palackzöld estében (a hold mindig ezüst), mígnem aztán csatlakozott hozzám; együtt róttuk a víztől alig néhány centiméterre mindennapos útjainkat; az éjszakai munka előtt, meghitten és (persze) némán, olyannyira, hogy mi sem volt természetesebb, mint aztán a közös üldögélés az erkélyen, végül a beszélgetések; az összetartozásnak talán szokatlan, de minden bizonnyal nem kivételes változataként, nemhogy elválaszthatatlanokká, de megkülönböztethetetlenekké váltunk, vagyis nem egyszer én követtem őt (az ő alakjában) vízparti sétáinkon, s ugyanígy ő beszélgetett velem a teraszon üldögélve (persze az én bőrömben); mindebben nem volt semmi meglepő, mert hiszen a regényíró és a korszellem (bizony bármilyen alakban) de ilyen meghitt párbeszédet folytatnak, s ezért az is a legtermészetesebb volt, hogy a továbbiakban együtt fordítottunk hátat a tengernek, együtt hagytuk el a halászfalut, közösen folytattuk útjainkat, ingázva időben és térben (a mi közös históriai téridőnkben a Balkán és a Baltikum között), bejárva ezredvégi dalmát városokat, szerb falvakat — hiszen erre vezetett az utunk —, monarchiabeli magyar városokat, a századeleji Erdély vidékeit, lengyel, német koncentrációs táborokat; egy századközépi dunántúli kőbányát — nos, így haladtunk együtt, hol ő két lábon, hol én négyen, s végül már magunk sem tudván különbséget tenni kettőnk között, hogyan is várhattuk volna el, hogy bárki megkülönböztessen bennünket egymástól; így aztán (közben történt egy és más velünk is, körülöttünk is) azon kaptam magam, hogy üldözendő négylábúként, mint a faluvégi kutyákat kergetnek (mindegy, hogy milyen korban, milyen tájon) feldühödött — korábban egymásnak uszított — bosszújuk tárgyául engem választó legények; üldöznek a kifulladásig, miközben négylábú társam (éppen az én alakomban) csatlakozik hozzájuk . . . vagy mégsem . . . éppen, hogy útjukat állja . . . Nos, akárhogyan is, de eleget láttunk akkor már ketten az időben és a tájakon, s éppen elég sok mindenről cseréltünk gondolatot ahhoz, hogy így kelljen történnie annak, ami történt, miközben a vihar átrohant a Badacsony felett, s a regényíró a gyertyafénnyel megvilágított kéziratpapír fölött tovább rótta följegyzéseit egy jövendőbeli regényről, amelyben semmi sem látszott biztosnak, kizárólag az, hogy itt valaki (éppen egy négylábú alakjában megjelenő) korszellem „fogását” keresi, ebben látja az éppen magot képező regénye forrnáját-formátumát; igen, gondolta, valami olyasmiről van itt szó, amit (személyesen különben nem ismert) pályatársának egyik gondolatsorában fedezett fel előző este nem kis örömére: az átfordítás küzdelméről, amelynek „következtében az eszmerendszer epikai struktúrává transzformálódik” (Thomka Beáta). 34
