Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő -- 7. Műfajok vagy poétikák - miközben a történetem hintája…
Sándor Iván A karnevál harmadik napja — A kilencvenegyes esztendő — 7. Műfajok vagy poétikák — miközben a történelem hintája . . . 1. • * u a regényíró, kéziratpapírja fölé hajol, baljával papírkosarába gyűri a roncslapokat, ül, annak a káosznak a koncentrátumába süllyedve, amely a körülötte gyűrűző rétegekből kialakítja mindazt, amit (jobb megnevezés híján) históriai korszaknak nevezünk; dolgozik, kivonva magát a gyűrűzésből, hogy mégin- kább részese lehessen, megteremtve valamit, ami a mindennaposnál sürítettebb, mert formába — epikai formába — koncentrálódik. A korszak és ő maga szétvá- laszthatatlanok, de (e pillanatban) erről senkinek nem lehet tudomása (kit érdekel?), miközben a pillanat meglehetősen hosszúra nyúlik; valóban, a kilencvenes évek kezdetének prózája egyelőre készül inkább, semmint van. Újra elérkezett tehát a meditációk ideje, ami arról tudósít, hogy (a hetvenesnyolcvanas évek legjelentősebb műveivel, magának a prózának immár visszavonhatatlan s átütő fordulatával) valami elvégeztetett, s manapság újabb címszavak köré rendezhetőek a prózáról kicserélendő gondolatok: a novella nehézségei; az önreflexiós prózán való túljutás lehetőségei; a lineáris regénynek, mint epikai formának folyamatos szembekerülése a tét, a történelem újabb „produktumainak” töredékességével; az emberi lényegről, és annak históriai konzekvenciáiról kialakult írói eszmerendszerek epikai formákká szerveződésének változatai. Mándy és Bodor Ádám, hát igen . . . (Mészöly rövidprózáját nem nevezhetem novellának, ezek az egész életmű kimunkált, megvalósított töredék-torzó esztétikájának mintadarabjai). Újabb kérdés: merre járnak, mit hoznak, hol tartanak a fiatalok? Mintha a civilizációs korszak pillanatra kész információképessége (amely a mélyebb individuális és kollektív rétegekből is villámsebességgel hoz kompetens üzeneteket) a novellát, mint epikai formát venné erózió alá. Az önreflexiós próza a hetvenes-nyolcvanas évtizedekben önmaga létrejöttének középpontba állításával sok mindenről be tudott számolni, segített visszanyerni a hallgatásra ítélt, megnyomorított individuumot, az éntudat hangszerelésével a szembenállás kihívását, a személyiség önvédelmét jelentette, de elcsendesülése jelzi, hogy (mintha elvégezte volna feladatát) egyre nehézkesebben hozza föl az individuális és történelmi rétegek mélyéből a korszellem törmelékeit. . . 33
