Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Méhes Károly: Nagyon fehér, Egy kapcsolat új alapokra helyezése (versek)

Akkor (régen?) már sok bor folyt le rajtunk, s én igazat adtam e hangnak, bár gyerekfejjel (sokkal régebben?) láttam a tengert, körül is ölelt, mégis megtagadtam. Tán valami elmélet furkált bennem, kopó főne sorú tükör bolondított magába. Mára szilánkjai sincsenek.

Tenger! Egy nappalt s egy éjszakát röpültem fölötted, ahogy egyetlen kitartó madár se. Bámultalak, mint egy istenséget, ki épp ily végtelen és önmagába tér vissza. Imát hozzád mondani nem is lehet. Közben tettem emberi dolgomat, töltekeztem és üritkeztem, de egy percre sem feledtelek.

Tudtam, ott vagy alattam mélységes lelkeddel, s ki tudja, tán fölöttem is. Zöld, világitó rétként kisérsz, föl-föltűnnek fehér körmű habjaid, mintha hátat vakarnál.

S nekem ennyi elég. Megnyugtat, hogy kimondhatatlan. Itt a szárazföld belsejében is, hol írok, magyar költő, rólad, érzem, hogy tenyereden tartasz. Erre a gondolatra jólesön fickándozni kezdenek bennem összes halaid. Nem, meg se köszönöm; egy kontár tenne csak ilyet —