Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Szilágyi Aladár: Hajnaljáték (elbeszélés)

méreg: létezésemet kérdőjelezi meg ez a székely bennszülött, de szerényen közöltem vele, hogy apám szerint, aki a teológiai tudományok doktora, a „Kristóf’ régi görög név, és azt jelenti, hogy „Kereszthordozó”. Utóbbi közlésem se hatotta meg különösebben, s mintegy nagyotmondásomat bizonyítandó, szemembe vágta, hogy olyat ő még nem pipált, hogy valaki pap is meg doktor is legyen egyszerre. Később, évek múltán, magam is számon kértem, hogy adhatták nekem ezt a nevet, mire apám, akinek szemei mind gyakrabban égtek látnoki fényben, csendes meggyőződéssel válaszolta: „Éppen a jelentése miatt, fiam .. .”

Zsóka alig volt nálam magasabb, szótlanul lépkedett mellettünk, kötényében a tőlem kapott diókkal. A vállán zötyögő vászontáskából kóchajú bábú kandikált kifelé, lebuggyant karjai minden lépésre tehetetlenül legyintettek. Valahogy kisgazdáját formázta. Már látni véltem, amint előttem egy óriás csapat, a vállán kötéllel átkötött ládányi táska, s a bábu helyén Zsóka hajol ki az iszonytató magasból némán tekintve reám, csak a karjai rebbennek egyre. Képzeletem gyakori vendége volt az az arcnélküli kolosszus, visszatérő álmaim tárgya, ott és akkor nagyon is valóságos, döngőléptü szörny; lám, a neve is előbukkan emlékeim bugyrából: szokásom volt félelmeimet néven nevezni idegen szavakkal, melyektől első hallásra borsózott a hátam, jelentés nélküli szavakkal, mik zúgva csapódtak tudatomba. Imigyen neveztetett amaz óriás Predesztinációnak. Apám mennydörögte valamikor jámbor hívei fejére egy zsongó vasárnap délelőtt e szót, és számomra így öltött testet, az ismeretlen, a megfoghatatlan fogalom. Mire a házunkhoz értünk, már megvívtam csatámat vele, szembe mertem szállni a sötétség szülöttével, s elragadtam tőle rőthajú társam. A kislány mit sem sejtve a nagy veszedelemről torpant meg gesztenyefáim lombja alatt, ahogy tekintetével végigpásztázta a virágbaborult Tizenkét Tanítványt, megjötte óta először felfény lett az arca, a bábut legott tenyerére ültetve forgatni kezdte a feje felett. „Nézd csak, leánykám, hová jutottunk?” — dúdolta egyre a hinta deszkáján, mely Péter és János közé volt kifeszítve gesztenyelevélből ágyat sikerített, s már altatta törődött kócgyerekét.

Mózsinak inkább a mászórúd tetszett. Megköpte a tenyerét, s fürge majommód a tetején termett, onnan kúszott tovább a böhömnagy Júdás deréknyi ágai közt, mígnem az egyiket meglovagolva fitymáló füttyökkel kísérte iparkodásomat. Pedig akkor, először magam is feljutottam a mászó feléig, rúdja tenyerem, combomat égette. Júdás ágai pihentetően integettek felém. Fogcsikorgatva veselkedtem neki az újabb araszoknak. Lombtalan ágvég meredezett a fejem felett. Utolsó rugaszkodással meg is ragadtam. Valami remegett, valami reccsent, valami pörögve távolodott. . . Azóta az álmok körbelengték, magukbaszívták egykori zuhanásomat. Az eliramló világ zúgása visszahangzott füleimben. A minden kezdet kezdetének muzsikája számomra a zuhanás orgonahangjává sűrűsödött. Álmaimban az esés gyakran lebegéssé csitult, gipszmellvértem messzire sodródott olyankor. Iszonyat helyett fenséges nyugalom vett körül, szelíden tereltek erre-arra a világ szelei, s egy hajnali eszmélésemkor Zsóka ott kuporgott az ágyam szélén, bőröm nedveit kendővel itatva. Cserébe pirkadat játékom részesévé válhatott, rőt haja lobot vetett a tapétaréten, árnyéksárkányok, kaktusz-szörnyek csodalátni jöttek.

Csak teregettem suttogó szóval részestársamnak titkaimat. Lényege így illett e félig éber világba, mint aki mindig benne lakott. Mire a hajnalok késni kezdtek, kurtuló játékunk abba maradt, s a nappalok kíméletlen messze terelték a bódulatot.

11