Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Tóth István Gábor: „Egyszer jövő lesz úgyis” (Markó Béla pályájáról)
a vállaló élet méltósága. A feleséghez szóló sorokban „így teljesülsz, így csonkulsz, felsikol- tasz /most még talán elszállhatsz, szárnyat bonthatsz/, de fekszel csak, és úgy rikoltozol.” (Szeretsz-e engem és miért?) A három sorban összesen hét ige található. A „csonkulsz, felrikoltasz, fekszel, rikoltozol” igék a negatív tartalmak kifejezői, míg az „elszállhatsz, bonthatsz” igék feltételes módjában a választási lehetőség megszüntetheti e fájdalmakat, hiszen „szárnyat bonthatsz”, de véalszthatsz mást is: „madár-emlékek és ember mosoly” kötésében „a hullásból merítesz erőt”, s most felel rá a hetedik ige: „így teljesülsz”. A költészet egyik alapformája a szonett. Hagyományának erőteréből a szólás ünnepélyességgel telítődik. Az Életünkben a pátosz szonett címétől az utolsó sorig végigvonul a drámába oltott irónia, hogy a vers utolsó sorában kiteljesedjen pátosza. A szonett a korszerűtlen szerep- és magatartás tartalmi szkémája. A jövőtlenség félelmeivel viaskodó költő az illúziótlan jövőesélyt kérdezi önmagától és pályatársaitól: „s mert múltja van, jövőjét nem kutatja, / de ennyi csak? De ennyivel beéred-e? Az egyszólamúságra hangszerelt hév, lendület, szenvedély elmondhat-e mindent? A maradás erkölcsébe kapaszkodás — akár saját kudarcok árán — jövőkép nélkül mennyit ér? Vitájának tézise-antitézise után mellbevágóan kemény a sextett két versszakának következtetése: „Betelhet minden arc, sűrűn beírva, mint a papír, lehet, hogy irkafirka, lehet, hogy súlya van, de mindenképpen foly tathatatlan. Új papírba fogni? Hogyan? S hogy nem leszel, de vagy: megszokni? Miért? Letörlöm inkább, amit éltem.” A „fogni?-megszokni?” főnévi igeneves rímpár passzivitást sugall a „Letörlöm inkább, amit éltem” elszánt akaratával szemben. A nyugtalanító kérdésekre adott szenvedélyes válasz egyben állásfoglalás: számára semmiképpen sem lehetséges félmegoldás. Nem a papírt tépné szét a jövő reménye nélkül! S ez minősíti a költő igényét és hitét. * * * A legújabb kötet versei négy, közel egyenlő részre tagolódnak — tél-tavasz-nyár-ősz —, miként a természet évszakos körforgása. Egymást váltják benne a forma fegyelmébe fogott szonettbeszédek és a szaggatott gondolati ritmusú szabadversek. A veretes szonettkötet és a Költők koszorúja után merre vezethet Markó Béla költői útja? Hogyan építhető tovább a teremtő nyugtalanság? Nyelvezetének klasszicizálódásával létrehozott versbeszéde a szonettforma kötésében szárnyaik fel súlyos tartalmakkal telítetten, mégis hajlékony természetességgel. Az Égő évek szabadversei a kötet szonettjeinek előőrsei: e versekben fogalmazódnak mintegy kihívásként, alkalmi ötletként a nyugtalanító kijelentések, látomások, a dacos, nyers szembenállások, az újabb kérdések. „Mi történik veletek? (...) Kettévágott emberek?” „Vagytok-e még? (Téli utazások) /... pontos hely- és helyzetmegállapítások. A megszaporodott kérdésekre, saját kérdéseire próbálja megadni a választ. Az önmegszólítás mellett megszaporodnak a többes szám első személyben feltett kérdések „mi történik velünk? / érzitek, ugye, érzitek, / és mégis tétlen nézitek, / ahogy a fény visszafut felénk,” válaszol, de mindjárt tovább is gondolja: „ahogy köröttünk kivész / költők és szüzek gyönyörű mestersége: / az ellenkezés.” (Patetikus vers életről és halálról) A sorvégre kihelyezett „ellenkezés” nyomatékosítja annak hiányát, ugyanakkor „köröttünk” történik, mert költők és szüzek vannak még. A kötet egyik legkiemelkedőbb verse a Körösi Csorna Sándor emlékére írott A téboly dicsérete, amely a Tiszatáj 1984/11-es számában jelent meg először. 100
