Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Tóth István Gábor: „Egyszer jövő lesz úgyis” (Markó Béla pályájáról)
Hát a kemény cellában miféle öröm? Miféle kielégülés? Miféle részegség? Miféle nők? Miféle narkotikumok? Megfagy a száj. Megfagy az ágyék. A vágy csak úgy szivárog, mint szem sarkából a könny. Mennyi megszállott, mennyi rögeszmés, mennyi tébolyult! Csupasz deszkán fetrengők, csupasz deszkával ölelkezők. Hízik a lélek, sűrűn falatozik, kívánatos betűkkel jóllakik. Hallgat a test, alázatos, szívós, fegyelmezett. Hős kell nektek? Hős, ugye? Hát itt a hős! Az önsanyargató. A céltudatos. A konok. A szerény. A szemellenzős. A makacs. A kiállhatatlan. Nem lehet vele jókat inni. Nem lehet jókat. . . Hej, mennyi mindent nem lehet! Szürke kőkamrává változik már a bőr, a hús, a csont is, ráomlik egyszer a gyötrő gondolatokra. De mire való mindez? Egy szótárra való. Lapjai közé beköltözik, nőnemű szavakkal szeretkezik, hímnemű szavakkal lerészegedik, ó, drága Sándorom, mondják majd neki. Talán még mi is megszólítjuk, beszédünket megérti, láss csodát! Hát ti hogy kerültök ide? Jöttünk, mert vár a Himalája, jöttünk, mert vár a nagy tibetiangol szótár, jöttünk, mert végre megőrültünk mi is, testvér! A költő öt gyors kérdést feltesz egymás után a vers indításakor, ám valójában a vers már az első kérdés feltevése előtt elkezdődött. Mintha egy nyugtalan gondolatsor cikázása éppen itt váltott volna beszédre. E sűrített kérdések azonnal feszültséget teremtenek. A költő Körösi Csornának és önmagának is felteszi a kérdéseket, amelyekre azonnal válaszol is. „Megfagy a száj. Megfagy az ágyék.” A két kijelentő tőmondat elvágja a kérdések özönét, így a költő megteremti a vers ellenpólusát állításaival. Előre borzad egy lehetséges életúttól, és szigorral kijelenti, hogy a világ megismerésének konok vágyában, annak szilárd pontjainak keresésében, az ember önmagára mért magányában meghal a beszéd és a szerelem, megszűnnek a közvetlen emberi kapcsolatok, s marad a munka, a sorssal való szembesülés konok kívánsága. „A vágy csak úgy szivárog, mint szem sarkából a könny.” Ez a mondat nem a céltalan tétovaságot jelenti, hanem azt sugallja elsősorban, hogy ezt a vágyat valójában a lélek mélysége táplálja fájdalmas relativitással. Ennek legyőzésére irányul a cselekvés, ennek rendelődik alá a test. A második versszaktól (a vers a gondolat sodrának alárendelt, szaggatott beszédritmus) kezdve „Mennyi megszállott, mennyi rögeszmés, mennyi tébolyult!” a vers többesszámban folytatódik. Később visszavált, de akkor már a szélesen gördülő gondolatsor a sok egyéni szívósságot görgeti tovább. A következő versszak újra kérdéssel kezdődik. „Hős kell nektek?” Kire vonatkozik a kérdés? A közösségre, amely felismeri a hőst, akinek gyötrő gondolataira egyszer ráomlik a bőr, a hús, a csont is? A költő a versalaphelyzet háromszögének egyikében áll, míg a hős és a közösség is elfoglalnak egy-egy sarkot. „De mire való mindez?” A sok szenvedés, a sok lemondás. Nem késik a praktikumra leszorított válasz: „Egy szótárra való.” A versen végigvonul az elidegenítés, a hős deheroizálása, aki csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek szembenállnak az élettel, hiszen nem egy belevaló, „szemre derék” típusú férfi, hanem csupa él,csupa élhetetlen élettellenesség, tagadás célirányos tevékenység érdekében. 101
