Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Tóth István Gábor: „Egyszer jövő lesz úgyis” (Markó Béla pályájáról)
/ monumentális happening.” Az „eltücskülés” ifjúkori lehetősége volt a természettel való azonosulás, míg a mai kényszerűségek világában a megszüntetés feketesége, miközben a tespedő lények, a lépcsőházban fel s le masírozó csótányok „atombiztos serege” újult erővel élni kezd. A személyes autonómia védelme az első és legfontosabb dolga a jelenlét költőjének, aki hagyományos közösségi szerepeit elveszítette azzal, hogy felbomlott nála a valóságnak a hagyományos értékelési pozíciója. A magányos individuum léthelyzete az iróniát és a reflektivitást helyezi az értékelő aktivitás előterébe... ez alapjaiban megkérdőjelezi a szerző-hallgató-tárgy hierarchiáját, mely a szerző karizmatikus tekintélyén nyugodott.. . A lírában való megszólalás (egyáltalán a megszólalás, a nyelvi aktus, a kommunikáció) éppenséggel nem magától értetődő, nem természetes a szerző számára, hogy hallgatja valaki, és ha hallgatja, akkor őt hallgatja, vagy meg is érti, amit mond, vagy mondani akar. A költői megnyilvánulás értelme alapjában válik kérdésessé, s ez magának a nyelvnek a kérdésessé válását is jelenti.”6 Pontosan érzékeli a problémát Markó Béla. Egyik írásában megállapítja, hogy az „önmegőrző lelkiség” nem más, mint a különböző tartalmak beolvasztására való képesség formája a „kultúrák keresztútján”, amely „jól körüljárható funkcióval áramoltat magába — s áramoltat kifelé, mások felé is — mindent, ami összetéveszthetetlen erkölcsiségét és világképét gazdagítja . . . Mérce kell a világhoz, biztos etika, s hiszem, hogy akkor és újra megszületik, ha van hozzá kiválogató tehetség, az esztétikum is.”7 A fosztóképzőkkel jellemzett világban azonban a talanítás „pszichológiai esélyei” uralják a jelent és a jövőt. A talanítók táborával, tevékenységével a költőelődöket állítja szembe Markó, akik beírták nevüket a múlhatatlanság könyvébe, dacolva a világ szétesésével, rendbe szedték azt vermeikben, s magatartásukkal a humánumot képviselték minden időben, minden körülmények között. Babits Mihályt a föld alatt meglátogatja az eső című versben a megnevezett költő „. . . itt hagyta nekünk iszonyú hangszerét, / a torz csecsebecsét, hiszen a hosszú életűekből, az / egészségesekből mi maradt?” Bizony, ennyi sem maradt. „Az intellektuális, tehát képtelen költők közé tartozik ő is, akiknek tulajdonképpen nem életművük sem a szimbólum, sem a metafora, sem másfajta költői kép, és csak ritkán, úgymond alkalomszerűen sétálnak önfeledten színes képecskékkel teleaggatott világunkban. Számukra tényleg csak eszköz a költői kép, keserű vagy izgatott filozófusok ők, és fegyverüket sűrűn váltogatva gyakorolják legnagyobb erényüket és bűnüket: a szabadságot.”8 E sorokat Markó Béla fogalmazta Babits születésének 100. évfordulóján, de e „képtelen” küzdelem idővel, sorssal rá is olyannyira jellemző, hogy bátran újította fel költői eszköztárát, amint felismerte a világ képtelenségeit: a fejtetőre állt valóságot. * * * Az évtized közepén a letisztult tartalomhoz talált méltó formát a költő. A Friss hó a könyvön (1987) ötven szonettjét egybefogja a virtuóz nyelvismeret. E kötetben válik kézzelfoghatóvá, hogy Markó Béla semmit sem veszített képi-nyelvi erejéből a hosszú, szabadverses kirándulása alatt, hanem éppen ellenkezőleg, minden nyelvi hatásból, kísérletből megőrizte a számára legfontosabbat. Világába éppúgy belefér a banális és a fennkölt, a szürreális és reális, az ironikus és a groteszk. E kötetben látható leginkább — paradox módon —, hogy mennyire nem a forma irányította-irányítja, hanem minden mozgósítható eszközével a „nyakoncsíphető valóság” költői célja. A szabadversek mondatkonstrukciói után e szonettekben a gondolat az élőbeszéd természetességével csordogál a forma fegyelmébe fogva. „A költő, akit hívott a szonett” —, hogy Borcsa János meghatározását kölcsönvegyem (Utunk, 1987/28), jól választott: formába sűrített világába belefér az emberi hajlék és a tágas égbolt. A magánélet mindennapi gondjaiban nincs idill, csak a hit. Azt verseli meg a költő, amiben bízik. Kételyeivel együtt szikrázik 99
