Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Legendák Jékely Zoltánról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

Lator L.: Időnként megálmodott egy verset. Annyira, hogy szinte versnek álmodta. Volt olyan verse is, amit szó szerint megálmodott, emlékszem rá, egyszer feljött és elmesélte, hogy aznap éjjel álmodta, a Körgallér roskadt vállára című versét. Álmában meglátta a már halott Tamásit, és a képhez hozzá álmodta a vers szövegét is. Voltak persze olyan álmai, amelyekben nem szöveget álmodott, hanem egy képsort. Azt hiszem, ilyesmi lehetett a Madárapokalipszis forrása is. Van aztán egy csodálatos verse, az Omnia vincit amor, annak valóságmagja van, hiszen Zsoli szobája a szemben lévő kórházra nézett, és ő nagyon sokszor nézte a szép ápolónőket, ahogy megálltak, elsuhantak az ablak mögött. Álmot is látott ezzel kapcsolatban. Egy nagyon erotikus, nagyon érzéki, gyönyörű álmot, és ezt megírta. Jékely az álmait olyan fontosnak érezte, mint költői, vagy akár prózaírói anyagot — mert novellákat is írt álmokból —, hogy rendszeresen feljegyezte, és később felhasználta őket. Egy-egy versére rá lehet ismerni ezekben az álomnaplókban néha, mint nyersanyagra. De néha már annyira „aláálmodott” a költészetének, hogy az álmai, hogy úgy mondjam, meg voltak szerkesztve, eleve versszerűek voltak.

Lengyel Balázs: Valahol azt olvastam, hogy az ötvenes években nem merte az álmait se leírni.

Domokos Mátyás: Igen, így igaz. Ez tőle ered.

Lator László.: Egyébként érthető, mert egyszer például Erdélyt és egy magyar templomot, már hirtelen nem emlékszem melyiket, valamelyik dunántúli templomot álmodta össze. És hát egy ilyen erdélyi álom az ötvenes években, hogy is mondjam, még álomnak is veszélyes volt.

Domokos M.: Volt egy álma, amit nem írt le, de később visszaemlékezett rá, amiből novellát írt. Arról szól a novella, hogy álmában eljut egy hazug paradicsomba, és ez a hazug paradicsom, ez tulajdonképpen az ötvenes évek tükörképe. Aztán volt az a verse, amit egy elitélethez írt, Elégia egy rabhoz a címe ...

Lengyel B.: Az gyönyörű.

Domokos M.: . . . Ezek töltötték meg, és ezért nem merte leírni. Ne felejtsük el, hogy Jékelyt kizárták az írószövetségből, és isten tudja miért, borzasztóan célbavették.

Lator L.: Amennyire Jékely költészete át van itatva a múlandóság, az elmúlás tudatával, annyira érzéki. Ezt nem csak a szerelmes verseire értem. Érzéki az anyagi világgal való kapcsolata is, ami valahogy abból is kiderült, ahogy ment az erdőben, és minden növénynek tudta a nevét. Ahogy megnevezte a halakat, de nem egyszerűen úgy, ahogy az ember megtanulja, hanem amit ő megnevezett, akár élőszóban, akár a költészetében, valahogy azonnal testet öltött. Valami anyagszerűség, foghatóság van a verseiben, valami érzéki hevület mindenben, amihez hozzányúlt.

Nemes Nagy Á.: — Igen, ez a testesség, méghozzá mindenben, például természeti képeiben, ez erősen hozzákapcsolja Áprily Lajoshoz, az apjához. A természetélmény, meg a tiszta, testes érzékletes kép, ez a két költőt összeköti. Innen nagyon sok mindent kapott Jékely Zoltán, hogy aztán nagyon sok mindenben eltávolodjék apjától. Még azt mondanám el, biztos emlékeztek rá a természetélménnyel kapcsolatban, arra a gyönyörű kis madárversére, ami már a 36-os első kötetében, az Éjszakák ciműben megjelent, a fecskékről, ami a foghatóságnak, a képi élességnek a jellegzetes darabja; hogy:

A villanydrót öt égi vonalán, izgága hangjegyek a füstifecskék,

Ha lejátszhatnám, bennük már az estét, az ősz első akkordját hallanám.

De szeretnék ehhez egy másik négysorost csatolni, ami egy későbbi, egy sokkal későbbi Zsoli-vers, ez is madarakról szól, és az a címe, hogy Augusztus:

81