Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Legendák Jékely Zoltánról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

— arra azt lehetne mondani, hogy abban viszont íróbb volt mindenkinél, mert valahogy az első szerelem, vagy a mindenkori szerelem rej tekezésével kapcsolódott egy-egy könyvhöz. Minden könyvnek, ami ott volt a kezeügyében, valahogy története volt, mint mondjuk Pápai-Páriz latin—magyar szótárának, vagy pedig egy olyan könyvnek, mint a Wesselényi Polyxéna olaszországi útleírása. Ez utóbbiról írt egy nagy tanulmányt, amelyben olyan heves szerelemmel ír Wesselényi Polyxénáról, mint hogyha ott ülne vele szemben. Valóságos szerelmi vallomás ez a nagyszerű esszé.

Domokos Mátyás: — Én élve eltemetett költő korában ismertem meg, egyébként Lator László társaságában, ti. 1949-ben, amikor az Eötvös kollégium végnapjaiban (amiről akkor még nem tudtuk, csak éreztük, hogy a végnapjait éljük), a szokásos hagyományos kabaréra, melynek egyébként harmadik szerzője, Benyhe János is itt ül, (ő volt a zenei opera rész komponálója, Lator írta a verses részeket, és mondjuk a prózai koncepció volt valamelyest az enyém); tehát erre a kabaréra ünnepélyes keretek között kikézbesítettünk egy meghívót Jékely Zsolinak, ide a Széchényi könyvtárba. Akkoriban ő a Széchényi könyvtár hírlaptárában dolgozott, és az volt a „Nyugat harmadik nemzedéke ragyogó tehetségének” a hivatalnoki feladata, hogy a Széchényi könyvtár raktárában porosodó másod-, harmadpéldányokból, újságpéldányokból, lehetőség szerint komplett sorozatokat állítson össze. Itt kerestük fel őt, átadtuk a meghívót, nagy szeretettel fogadott bennünket, aztán elmondta, hogy éppen mit csinál. Tele volt az az előtér sárga újságpéldányokkal, ahol ő ült egy íróasztal mellett (helyesebben ki-be rohangált, mert a Széchényi-könyvtárnak a társasági élete kint a folyosón, a WC-k előterében zajlott, „nyolcórás” cigarettaszünetek közepette), Jékely pedig elmondta, hogy mit csinál, milyen újságot rak éppen össze, és egyszercsak a fejéhez kapott, és valódi, sötét neuraszténiás indulattal felkiáltott: „Megőrülök, nem bírom tovább!” — és kirohant a szobából.

Kéki Béla: Amikor Zsoli a doktorátus után a könyvtárosi pályát választotta, akkor még öt óra volt a könyvtárakban a munkaidő. A háború alatt emelték hat és fél órára, és 1949-ben nyolc órára. Ez nehezen elviselhető, igen fárasztó volt számára, mert ilyenformán a novella vagy regény, tanulmány vagy vers írására, esetleg rövid határidővel elvállalt fordítások elkészítésére csak az éjszakai órák maradtak. Ezért ő másnap legtöbbször fáradtan jött be, és az ebéd utáni időkben bizony gyakran elbóbiskolt. A munkahelye, a nagy folyóirat-raktárban az állványok között, egy ablakmélyedésben volt. íróasztalára borulva bizony el-elszunnyadt. Ezt a szorgalmas és buzgó kolléginák olykor évődve szóvá is tették, de a két raktáros, a hírlaptár két idős, derék raktárosa valósággal cerberusként védte Zsoli pihenőjét. Történt egy alkalommal, hogy sietős léptekkel mentem be déltájban a folyóiratraktárba és szembetalálkoztam az idősebbikkel, a mackós mozgású Varga Benjáminnal, és kérdeztem: „Itt van-e Zsoli barátom?” Felemelte a két kezét és odasúgta nekem: „Most ne tessék zavarni. Zsoli úr éppen álmodik.” Ez a nem várt kifejezés, és a benne bujkáló gyöngédség annyira meghatott, hogy sarkonfordultam és lábujjhegyen osontam ki a nagy raktárteremből.

Mészöly Dezső: — Zsoli nagyon szerelmes volt akkor éppen. Az ott írt szerelmes verset beletette a könyvtár egyik kötetébe, és azt mondta nekem, Dezső, lehet, hogy ezt a verset ötszáz év múlva találják csak meg. Valószínű, hogy azóta is ott van.

Nemes Nagy Agnes: — Jékely bűbájos személy volt. Rendkívül szociábilis, a szónak, ahogy Lator mondta, nem irodalmi értelmében, vagy talán olyan értelmében is, mindjárt, azonnal meg tudta melegíteni az embereket, a legkülönbözőbbekkel rögtön megtalálta a hangot, mert minden keserűsége, — az ötvenes évek szörnyű alagútjain való bolyongása, közös bolyongásaink alatt — sem szokott le valamiről, és ez a humor volt. Csodálatos humora volt Zsolinak, mindannyian rajongva szerettük érte, és mondom, megvolt benne ez a nem tudom én karizma? ami egyáltalán nem minden embernek a tulajdonsága, hogy elbűvölte, aki vele érintkezett. És itt korántsem a hölgyekről beszélek, csak a hölgyekről, hanem a férfiakat is el tudta bűvölni, a férfiakat is ki tudta tüntetni a barátságával. Most egy olyan anekdotát mondanék el, amit nem tudom, hogy el akartok-é mondani, vagy rám bízzátok, mindannyian ismerjük, ezt oda lehetne kapcsolni, hogy milyen kevéssé volt ő csakis

78