Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Legendák Jékely Zoltánról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
Legendák Jékely Zoltánról Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa „Három és fél éves lehettem, apámmal üldögéltem a ház előtti kertben, a Maros menti síkon alkonyodon, s fejünk felett repdesni kezdtek a denevérek és a szarvasbogarak. Apám leütött egy bogarat a kalapjával és hogyhogynem a kezembe adta. Az ismerkedés túlságosan jól sikerült, mert a bogár megcsípett, de olyan mélyen, hogy a vér is kiserkedt a kezemből. A fájdalom elég nagy lehetett, az ijedtség még nagyobb. Ebből az ijedtségből, fáj dalomból, és a kezemből kibuggyanó vérből támadhatott az ijedtségcsillapító versszerü mondóka: Denevér foly a vér, denevér foly a vér. S hogy valóban ilyesmi volt és nem csak tartalmatlan játék az összecsengő szavakkal, az bizonyítja, hogy az élmény, melyből született, máig is változatlan természeti és hangulati elemekkel így izzik fel bennem, s közben valami különös örömet is okoz az egykori fájdalom.” (Jékely Zoltán) Lator László: — Mindnyájan emlékeztek rá, mennyire nem szeretett irodalmi életet élni. Az irodalmi élet nem is érdekelte, az irodalmi estek sem, sőt idegesen irtózott tőlük, az olyanoktól is, amiket az ő tiszteletére, valamelyik születésnapjára rendeztek. Ennek volt egy gyakorlati oka is, az, hogy Jékely az erős fényt nem bírta, mert a pupillája nem tágult, szűkült úgy, ahogy kellett volna, és ha nagyon erős világításba került — de ez már akár egy szoba megvilágítása is lehetett, — akkor egyszer csak elkezdett görcsösen fájni a feje, migrénes féloldali fejfájása volt, úgy hogy amikor Jékely valamelyikünknél megjelent, különösen már a későbbi éveiben, akkor első dolgunk az volt, hogy eloltottuk a lámpát. Erős nappali fényben is sötét szemüveget hordott. Előfordult, hogy felszabadultan és vidáman ült egy óráig, két óráig, (rendszerint váratlanul kopogtatott, vagy csengetett be), és akkor egyszer csak ideges mehetnék vett erőt rajta, nem lehetett többet visszatartani. Hadd idézzem azt a mondását hogy „száz éves koromban is bércsalásnak fogom tartani a szobámban, íróasztalnál, könyvek között töltött időt.” Ez igaz is, meg nem is. Mert Jékely csakugyan alig várta, hogy kimehessen a szobájából, alig várta, hogy elmehessen Visegrádra, Kisorosziba, és horgászhasson vagy egyszerűen csavaroghasson, vagy esetleg üljön és írjon, de bármennyit szenvedett is a civilizációtól, a nagyvárostól, az autóktól, (erről egész ciklust írt, a Blokházi panaszait), azért legalább annyira városi ember volt Jékely, mint amennyire utálta a várost és amennyire vágyott ki a faluba vagy hadd mondjam ilyen ócska szóval, hogy a természetbe, hadd tegyem még azt is hozzá, hogy nemcsak abban nem volt író, hogy nem szeretett íróasztalnál ülni: nagyon kevés könyve volt ahhoz képest, hogy egy valamirevaló írónak mennyi könyve van, azok a könyvek is szeszélyesen voltak összeválogatva, és ugyanolyan festői rendetlenségben sorakoztak a polcokon, mint az egész élete körülötte. De ami könyve volt, és ami a szobájában volt * * A költőre Benyhe János, Domokos Mátyás, Kéki Béla, Lator László, Lengyel Balázs, Mészöly Dezső és Nemes Nagy Ágnes emlékezik. 77
