Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio?
tikus nacionalizmus abból eredt, hogy nem voltak képesek az emberi felszabadulás ügyét összekapcsolni a nemzeti közösség birtokbavételével; továbbá: nem kapott kellő felismerést Bibó elemzései közül például az a folyamat sem, amelyik a demokrácia szerves kialakulásának megegyezéses, kompromisszumokkal gazdagított, radikális reformokat megvalósító változatának elmaradása esetén a társadalmi hisztérizálódáshoz vezet. Kenedi a Kádár-rendszer felbomlásától figyeli meg azt a jelenséget, hogy „minél közelebb kerül az ellenzék a reálpolitikai küzdelmekhez, annál jobban távolodik Bibó elvi formuláitól.” Elmarasztalja a demokratikus ellenzéket, amelynek a reflexeiben egyrészt az élt, hogy a magyar helyzet megoldásához a lengyel ellenzék módszereit kell importálni, másrészt, hogy kizárólag azért vetette el a bibói alkotmányozó nemzetgyűlésnek a demokratikus választást megelőző gondolatát, mert azt az MDF vetette fel Lakiteleken. „Az SZDSZ önazonosító igyekezetét pedig már nem a néhány évvel korábbi „népfrontos” együttműködés határozta meg, hanem a lakiteleki szakítás jóvoltából keletkezett MDF-ellenség- kép.” Viszont amikor az SZDSZ fölismerte az MDF populizmusából a jobboldal összerendeződésének esélyét, akkor jogos lett volna bal felé tájékozódnia és differenciálnia a szocialista, liberális és baloldali értékek között, amit Bibó mindig rendkívül fontosnak tartott. Kenedi összegezése: bármilyen felháborító volt a lakiteleki szakítás, akármilyen terhes volt a pártállam negyvenéves uralkodása a hajdani demokratikus ellenzéknek, „ha valóban elmélyülten olvasták volna Bibót, az átmenet két békés évében felül kellett volna sérelmeiken emelkedniük”, de ehelyett jöttek a termék- telen pártküzdelmek. S közben „a demokratikus ellenzékből professzionista politikusokká kiemelkedő személyek megszűntek (Bibóban) tisztelni a politikusban az erkölcsi személyiséget, ha ellenlábasukról volt szó, demokratában a bátorságot, ha a nem pártjuk aznapi állásfoglalásával azonosult”; miközben „a rendszerváltás idején úgy borult halotti lepel a forradalomra, hogy még Bibó tanulságos következtetései sem lógtak ki alóla”. 5. Kenedi bizonyára tovább szélesíti és mélyíti majd ezt a látképet. Életmű-befogadása, ami vita a Bibó-mű tágabb befogadási hiányával, rávilágít a dilemmák legfontosabb pontjaira. Idejekorán is jött ösztönzőereje remélhetőleg lesz, szívesen fűzök elemzéseihez néhány gondolatot. Anélkül, hogy korábbi, Bibóról szóló írásaimnak különösebb szerepet tulajdonítanék, szeretném személyes emlékeim alapján is hitelesíteni Kenedi elemzését két ponton. Amikor a hetvenes évek végén egyik esszémben idézetek szerepeltek Bibótól, valóban éppen a szimbólumként való megjelölésért érkezett („magas helyről”) rosszalló-letiltó üzenet. Akkoriban Bibó nevének említése is valamiféle civil kurázsit jelentett, aminek szimbolikus szerepe persze innen volt a mű lényegébe való behatolásánál. Azt pedig, amit Kenedi a különböző nézeteket képviselőknek a Bibó-nimbusz erejétől való összecsiszolódásáról mond, egy este emlékeivel erősíthetném fel. Már a nyolcvanas évek közepén a rebellis fiatal demokraták akkori centrumába, a Rakpart klubba hívtak meg (nem sokkal a klub betiltása előtt), hogy Bibóról tartsak előadást. Meglepett a meghívás, hiszen az ellenzék munkájában a 87-es lakiteleki találkozóig közvetlenül nem vettem részt. Megjelent, illetve (valamilyen módon 73
