Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio?
a klub vezetői által megismert) meg nem jelentethető írásaim alapján kértek föl a vitaindításra. A több tucat kérdés, amelyekről jegyzeteim megmaradtak, az egész eszmecsere bizonyítja azt, amit Kenedi mint bennfentes nálam hitelesebben nevez az ellenzék különböző csoportjainak a Bibó gondolatai körüli „össze- szoktatási folyamatának”. A Bibó időszerűtlenségének szerzője jó kérdéseket tesz fel, pontos és sokfelé mutató válaszokat ad, mégis úgy érzem, néhány fontos kérdés nehezen közelíthető meg az ő kilátópontjáról. Ezek ugyanis túl vannak azon, hogy mozgalmak- pártok hűségének-hűtlenségének alternatíváiból elemezhetőek legyenek. Mert bár Kenedi gondolatmenetében Szabó Zoltán híres jellemzése, amely szerint Bibó a szocialisták között liberálisnak mutatkozott, a liberálisok ellenben szocialistának tekintették, mindvégig kimondatlanul is benne van (továbbá: „Olyan közösségben — mondja Szabó Zoltán —, amit az határoz meg, hogy részei közösséget alkotni nem akarnak és nem is tudnak, egyedül olyan ember lehet központosító erő, aki a meglévő típusok mindegyikétől külön áll”); nos, ott van ez a pártok feletti bibói magatartás, mint kiindulópont, ám talán mégsem oly erőteljesen, hogy végül is Bibó hatását ezért elsősorban ne a pártok praxisában való intézményesedés, illetve meg nem valósultság alternatívájából nézze az esszé szerzője. Innen azonban nem lehet a vizsgálódás tárgya mindaz, ami Bibó gondolatrendszerének immár mitikus erővel (mert különböző, régi, közelmúltbeli, újabb és mai történésekben igazolódottan) sarkpontja. Mindenekelőtt az, amit a zsákutcás magyar történelem folyamatosságáról, ezzel összefüggésben a kelet- és középeurópai kisnépek megszakítatlan nyomorúságának okairól, illetőleg az, amit ő az így létrejött, tágabb „zónaidőben” érvényesülő hamis helyzetekről és hatásukra az újra és újra feléledő fordított kiválasztásról vallott. Mindaz tehát, amit azért foglalok össze négy esztendővel ezelőtti mondataimmal, mert sűríteni ma sem tudnám jobban: „A szintézis két fő pillére ... Az egyik az a fölismerése, hogy a kelet-közép-európai köztes zóna államalkotó intézményrendszerében váltakozva érvényesülnek a nyugatias és keleties technikák, ám mindig torzult formában és ez felemás, ingatag, mindmáig kifejtetlen modellvariánst hozott létre. A másik pillért abban a fölismerésben látjuk, hogy az így létrejött zsákutcák olyan hamis helyzeteket, rossz konstrukciókat eredményeztek, amelyekkel együttjártak a téves beidegződések, a félelem mechanizmusai, továbbá, hogy mindezek egy kontraszelekciós folyamatban született sajátos mentalitást képviselő típust helyeztek előtérbe.” Bibó nagyobb ívű történetet mond el, mint amit a pártok, a politika felőli közelítés befoghat. Bibó mindvégig a kizökkent kelet-közép-európai időről beszél. Alapos olvasata, elveinek-hatásának intézményesedése feltételezte volna annak fölismerését, hogy a magyar fordulat (az egész zóna fordulata) mögött olyan mélyebb folyamatok sűrűsödnek (a história hosszabb ívei), amelyek a rendszer- váltás közben és után is hatnak, amelyek feltétetik még azt a kérdést is, hogy ki itt Fortinbras és ki Horatio? Bibó — azon túl, hogy a ma politikai küzdelmeiben, pártpraxisaiban nem recipiáltatott — tágabb, történelmi értelemben hatástalan. Miért? Azért, mert — ebben is — követi a nagy magyar gondolkodókat. Azok az elvek, amelyek művének alkotópillérei, csakis és kizárólagosan a tolerancia, az összefogás, ama (elmaradt) folyamatos összecsiszolódás légkörében tudnak (tudnának) gyökeret verni. 74
