Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio?
3. Horatio az egyetlen, aki ott áll Hamlet mellett, mikor az kezébe veszi Yorick koponyáját. O az, aki a kérdésre („Mit gondolsz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben?”) csak ennyit válaszol (mint egy pillanatba sűrített végkifejlet): „Éppen.” Az egész Hamletben Horatio a legtömörebb. (Hamlet, csak mondja, mondja, s néha megakad, „ . . . Szeretnéd tudni mit tevék?”, „ . . . Szeretnéd tudni mit írtam?”, Horatio mindvégig csak közbeszúrja: „Kérem fönségedet”, „Igen jó uram”; végül: „Rövid időn megtudja Angliából / Mi lett az ügynek kimenetele.”) Mondhatjuk: az egész Hamletben Horatio ismerte meg legjobban a Történetet (amely Fortinbras számára mindössze Látvány). Itt az ideje (kérdeném mindezek alapján, és az újabb versek, esszék hangütése alapján), hogy Horatio megjelenjen a századvég mítoszteremtő alakjai között? Nemrégiben említettem, hogy színdarabot ugyan nincs kedvem többé írni, de — mint a képekben formát nyerő mítoszok — jelenettöredékek bukkannak fel előttem. Nem egy-egy színdarab csírái, hanem a színpad kifejező formáira bizonyára még mindig érzékeny képzelet működésének fokozatai, amely képekbe sűríti a korszakunk jellegéről beszélő látomásokat. Nos, az egyik legtöbbször visszatérő jelenetben Horatio Fortinbras udvarában Yorick jelmezében ad számot a múltról, beszél a kizökkent idő folyamatos, új történeteiről. Következhet ez a drámát záró szavaiból. Ő nem marad néma. De nem is beszél szimbólumokban. Jelenléte mitikusan szembenálló az igazság elrejtőzésének démonikus folyamatával (az újból, mindig és mindig föld alá vitt tények üzenetével). Helyben vagyunk. Nyárelőnk eseményeinek-folyamatainak sűrűsödésében mindannyiunk előtt fölmerül (vegyük észre!) az elnémulás, a szimbólumzavar, a mítoszokra való utalás. Engem egyik se külön-külön; nem önmaguk bemutatásá- ért-elemzéséért érdekelnek. A mítoszok felismerésére való képtelenségben, a szimbólumok felcserélődésében számomra a következmény a legfontosabb: a kisajátítások, a hamisítások, az álmítoszok terjedése. Mindenekelőtt említendő a különbség a mítosz és a szimbólum között. A mítoszban mindig valami ősi „igen”, vagy „nem”, kipróbált érték (magatartás) elevenedik újjá egy jelenidejű eseményben; a mítoszokkal a nagy kultúrák folyamatába ágyazódik bele valami a saját cselekedeteinkből; a mítosz működik, benne-vele valami megtörténik (Antigone, Sziszüphosz, Don Quijote); nem látható: átélhető. A szimbólum látvány (fortinbrasi horizont), lobogó, kisajátítható jelkép, álcázható igyekezet, meghamisítható felségjel; mindig szándékok szerint fölhúzható játékszer, formálható, önmaga jelentését akár mimikriként viseli. Innen csak egy lépés vezet a nem működő mítoszok és a szimbólumok metamorfózisainak idején az álszimbólumokból kivirágzó álmítoszokig. Ezek (többnyire) akkor születnek meg és terjednek el, amikor az egyén, egy szűkebb vagy tágabb közösség erejét meghaladják azok a dilemmák, amelyekkel szembe kell néznie. Két írást is elém dobott a júniusi körforgás, amelyek azt mutatják, hogy ezek a kérdések egyre jobban foglalkoztatják korszakunk gondolkozóit. Az egyik nemes rövid publicisztika, a másik figyelmet érdemlő tanulmány. Völgyes Iván (akiről a lábjegyzetben olvasom, hogy a Nebraskai Egyetem professzora) Szimbólumok, szavak, politika című írásának tanúsága szerint az első, aki rámutat arra, amire Naplómban immár két esztendeje folyamatosan visszatérek: meg kell kísérelni, mondja, „helyre rakni a mi mit jelent fogalmi apparátusát”, nem kerülhető 71
