Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio?
meg „a fogalmak és használatuk módjának szisztematikus átgondolása . . mert a fogalmak „rég nem fedik a nekik tulajdonított tartalmakat”. Fontos ez, habár tények-jelenségek-fogalmak új kapcsolatának kialakításában, „a devalvált szavak, szimbólumok újbóli feltöltésénél” mélyebb újdonságokat gondolok időszerűnek. A szimbólumok devalválódása és „újbóli feltöltése” nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő jelenség. Itt nem kiürülés-gazdagodás szembenállása a lényeg, hanem az állandó metamorfózis, amelyben a szimbólumok mindig mássá formálódhatnak, mint amit jelentenek, s ezért folyamatosan kisajátíthatok, meghamisíthatok. Ezért a szimbólumok „feltöltésénél” többet, a tényekben-történésekben jelenlévő nagy szellemi teljesítményekhez, értékteremtő mítoszokhoz való „le- nyúlást” és a belőlük fakadó eljárásokat tartom lényegesnek. De — mégegyszer — fontos, hogy ez az írás az új tényékhez kereshető új fogalmak új megnevezéseire hívja fel a figyelmet. 4. Nagyobb horderejű tanulságokkal szolgál Kenedi János Bibó időszerűtlenségéről című politikai esszéje. Ahhoz, hogy kommentálhassam — sűrítve —, ismertetni próbálom. Kenedi kiindulópontja az a kérdés, hogy vajon pusztán szimbólum-e Bibó, vagy intézményesedéit a teljesítménye szellemi követőinek politikájában?; zászló-e csupán vagy megtörtént művének recipiálása? Intézményese- dett-e éppen azok között, akik korábban kiszabadították Bibó tanításait a politikai anatéma alól? Kenedi összefoglalja annak a két évtizedes útnak az állomásait, amelyben egy csoport észjárása összecsiszolódott Bibó nézeteivel; rámutat arra, hogy ez nemcsak igen sokarcú, nehézkes folyamat volt, de valójában csak akkor született meg az esély a hiteles „összecsiszolódásra”, amikor megtörtént a vissza- nyúlás (elsősorban a Helsinki Egyezmény emberjogi és szabadságfelfogásával való egyetértésben) az állampolgári szabadságjogoknak a marxizmust megelőző tradícióihoz. Fontos, amit arról mond, hogy amikor az ellenzék (1977 és 81 között) valóban fölfedezte magának Bibó művét, akkor mindenekelőtt a politikusban az erkölcsi személyiséget, a demokratában a bátorságot, és az ötvenhatos forradalomban tanúsított helytállási erényt fedezte fel. „ .. . a dicsőség elsősorban nem Bibó gondolati teljesítményéből ered, hanem morális gesztusaiból”, s ehez még azt is hozzáteszi, hogy bár Bibó kívánatosnak tartotta a szoros megfelelést politika és erkölcs között, „nemcsak annak a politikának szenvedélyes bírálója, amelyik elrugaszkodik a civilizált Európa erkölcsi értékrendjétől, de a moralizálásnak is elszánt kritikusa.” Az életmű korai (érthetően) erkölcsi rezonálásokkal teli megközelítése magában hordozta a gondolati kozekvenciák kárára megmutatkozó későbbi egyoldalúságot. S ez, mondja Kenedi, a nagy jelentőségű Bibó-emlékkönyvnek az erkölcsi kvalitásokat, morális gesztusokat, az életmű szellemi-politikai erejének rovására kihangsúlyozó anyagában is megmutatkozott. Az Emlékkönyv felbecsülhetetlen jelentősége mégis az volt, hogy biztosított egy „összeszoktatási folyamatot” Bibó műve körül, miközben nevének szimbolikus ereje „nem engedte a rebellis értelmiséget egymással szembeforduló irányzatokra szakadni”. Továbá: 1987 után már éreztette hatását az, hogy Bibót korábban nem kellő mélységgel, gondolatait megillető szakértelemmel olvasták. így nem kapott megfelelő kiemelést például Bibónak az a felismerése, hogy a kelet- és közép-európai kisállamok problémái, az őket a történelemben annyiszor elárasztó antidemokra72
