Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Lukácsy Sándor: Széchenyi és Vörösmarty

Egy másik epigramma Széchenyi 1835. november 30-án mondott országgyűlési beszédének egy szavát (és persze gondolatát) ismétli meg.

„ ... az asszonyi nem [...] minálunk a nemzeti kimívelődéstől idegen maradt, s a magyar nemzet egészbe véve moraliter, úgy szólván, nőtelen.”

Nőtelen országnak méltán mondhatni hazánkat,

Mert szívben s szóval hölgyei nem magyarok ...

(B. P. emlékkönyvébe, 1837)

Széchenyinek az előkelő magyar nőkhöz írt gyakori buzdításait és még gyakoribb feddéseit Vörösmarty is több versében hangoztatja. Az úri hölgyhöz címűben (1841) a Hitel ajánlásának szavaival.

„ .. . annyi Nemes és Szép, ami az Emberiséget felemeli, a Ti Nemetek műve. Ti viszitek karjaitokon életbe a kisded nevendéket, s jó Polgárrá nevelitek; a Ti nemes tekintetetekbül szí & férfi lelki erőt s elszánt bátorságot. [.. .] Ti vagytok a polgári Erény s Nemzetiség védangyali...”

Mit szűz hevében égő szív teremt, Költőt, művészt, hőst és nagy férfiat, Es mindent, ami szép, jó, tiszta, szent, Tőled, nemedtől várjuk, hogy megadd.

Kezedben a gyermeknek álmai, Tündérvilága lelkes ifjúnak,

A férfi boldogsága; játszani Illy drága kincsek nem adattanak.

Vörösmarty elbeszélésében, A füredi szívhalászatban, az egyik szereplő (miután megismételte a Magyarország címere epigrammában már kifejtett széchenyiánus gondolatot: „nem csupán a föld, hanem legfőkép lakóinak szelleme teszi az országot”) szomorúan jegyzi meg: „A legszebb s legvirítóbb tájakon nagy részint butaság s henyeség tanyáznak, s a néptelen pusztákon egy-két büszke lak csúfolni látszik inkább, mint ékesíteni a falut, mellynek nyomorú viskóitól környékezve van.” Itt is a Hitel egyik szavának rokonát ismerhetjük föl, hasonló képben: „nagy kastély úgy áll a falusi kalibák közt, mintha gúnyolni akarná azokat.”

Bármilyen furcsa, eddig még nem figyeltek föl rá, hogy Vörösmarty éppen a legismertebb és legfontosabb politikai verseiben sorozatosan Széchenyi kifejezéseivel él.

Áldozzuk magunkat fel, ha kellene; de nem mint zarándok elődink egy puszta képzeletért, hanem az örökkön élő, soha nem változó s csak a hiú embertül homályba burkolt, el nem ismért s annyiszor félreértett Valóért. Karunk soha ne legyen felfegyverkezve alacsonyabb helyen álló honfitársink elnyomatása végett — [. . .] az állati soron álló pedig, ki nem kevésbé földink, láboljon ki végre a halhatatlan embert undokító baromi körbül.”

{Stadium, 4. számozatlan lap)

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomorú pórnép emberiségre javul;

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt...

(A Guttenberg-albumba)

„Munkálódnunk s fáradoznunk kell, ha tűrhetetlen unalomra s tán életgyűlölésre kárhoztatni nem akarjuk minmagunkat.. .

{Világ, 49.)

55