Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Hanák Tibor: Kor- és világkép (Széchenyi István szellemi portréjához)
támasztják alá. De ha így tennénk is, a vallásosság kérdésében maradna egy lényeges különbség a tendenciózus marxista történetírással szemben. Széchenyi vallásosságát és keresztény beállítottságát ui. nem csupán egy-egy kiragadott és félremagyarázott napló- részlettel lehet igazolni, hanem a megnyilatkozások, vallomások, az önjellemzések és a Széchenyiről szóló leírások egész sorozatával. Ezekből kitűnik, hogy gondolkodását áthatja a vallásosság; tudja, hogy felelősséggel tartozik Isten előtt; igen gyakran kéri a Mindenható segítségét; esténként, vagy éjjel, ha felébred, imádkozik, sőt imádságokat írt;26 utazásai előtt elmegy gyónni,27 vasárnaponként misére jár, zarándoklatra gondol (1820. szeptember 8.): bűneit bánja és ha néha mégsem áldozik, azért van, mert nem hisz saját lelki tisztaságában.28 Hogy az ilyen természetű kételyei pszichikai adottságaira, lelki labilitására vezethetők-e vissza, mint Iványi—Grünwald Béla fejtegette, nem változtat gondolkodásának és vallásos élményvilágának katolikus jellegén.29 Széchenyi magát bűnösnek tartotta, de nem tért le és nem is akart letérni a katolicizmus útjáról. „A vallás törvényeihez ... híveknek kell maradnunk”, az isteni törvénnyel nem kell szembeszegülnünk”.30 Megfogadta, hogy betartja vallása parancsait, évente legalább egyszer gyónni és áldozni fog.31 „Vallásomban a teljes és tökéletes alázat érzését magasztosnak tartom és a magunkon aratott győzelem e diadalát a legkellemesebb és tisztább erkölcsi örömnek, amit az ember csak érezhet!”32 Kifejti a gyónás fontosságát és az áldozást felemelőnek tekinti: „Megáldoztam . .. Nagy magasságba vergődtem fel, Isten felé tudtam szállni, és ezentúl még hitem szokásait is pontosan be fogom tartani”33 — írja ezt 1819-ben, ugyanabban az esztendőben, melyből a korábban idézett, a szülői ház vallásos környezetére vonatkozó megjegyzése származik. Azt hiszem változatlanul érvényesnek tarthatjuk Szekfu Gyula jellemzését: „A felvilágosodás elterjedése óta hiába keresnénk még egy világi magyart, kinél a politika, gazdaság, nagyvilági élet oly szoros függvényei volnának annak az erkölcsnek, melyet a katolikus egyház évezred óta hirdet.”34 Széchenyi felnézett Istenre és a szerinte Istentől származó erkölcsi rendre, hogy ideálokat tudjon felállítani és megvalósítani. Úgy tartotta, hogy ennek útja — mint a nagy keresztény gondolkodók vallották — önmagánál kezdődik. Tudatában volt annak, hogy a nemzettől és a társadalmi rétegektől vagy az egyes embertől csak akkor jogos valamit is követelni, illetőleg elvárni, ha önmagunk teljesítettük a követeléseket, vagy legalábbis odaadóan fáradozunk teljesítésükön. Ez természetesen egészen más beállítottság volt, mint amilyen a korabeli magyar arisztokrácia többségét jellemezte. Az általa meghirdetett reformok a lélek mélyébe nyúltak, etikai alapon álltak, és az életprogrammá tett keresztény világnézet komolyságában gyökereztek. Joggal hangsúlyozták egyes szerzők, hogy „vallásossága nem absztrakt világnézetek kialakításában, nem filozófiai elmélyedésben s tanoknak rendszerbe foglalásában áll, hanem az élő Istennel való eleven kapcsolatban, hozzá való gyakorlati magatartásban, tehát eleven életben.”35 Vallások Más kérdés természetesen, hogy milyen felfogása volt Széchenyi Istvánnak a vallásról és vallásokról, hogyan ítélte meg a vallások és a kereszténység történelmi és társadalmi szerepét. Mint gyakorló és vallásos élményekből erőt merítő katolikus, aki rendezett viszonyban van Istenével, biztonsággal nyilatkozott a vallások változó formáiról és az állandóan megmaradó hitről, valamint az embert és a társadalmat formáló vallásos érzelmekről. írásaiban többször visszatér a gondolat, hogy mindenkinek tartania kell magát saját vallása formáihoz, „a legfontosabb azonban, hogy embertársán segítsen”.36 A felebaráti szeretetet főparancsnak tekintette nemcsak a keresztények, de minden ember számára. „Az Isten igen nagy! Számtalan út vezet hozzá”, melyeken mi csak „botorkázunk”, s ebben a helyzetben „egymáshozi türedelemnél józanabbat nem gyakorolhatunk”. Felebarátit szolgálni, természet ajándékit bölcsen használni annyi, mint Istent tisztelni és szavát fogadni” — írja a Világban.3'’ Eszerint Széchenyi toleráns a vallás dolgaiban — „végezzen 42
