Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Hanák Tibor: Kor- és világkép (Széchenyi István szellemi portréjához)
Mindenekelőtt tisztázni kellene azt a módszertani kérdést, hogy a naplók és más önábrázolások mennyiben alkalmasak a szellemi portré, az egyéni világkép, a megélt világnézet rekonstruálásához. Nem vitatható, hogy a napi feljegyzések ebben a tekintetben is fontos források, de csak más megnyilatkozásokkal összevetve lehetnek mérvadóak. Csak az összesítés alapján kialakuló „egészből” tudjuk meghatározni az egyes megjegyzések, közlések és egyéb részletek tényleges helyét és jelentőségét. Kiragadott állásfoglalások, esetleg a napi hatások emocionális feszültségéből születő kifakadások aligha alkalmasak egy személy olyan közvetlen jellemzésére, melyek alapján azt mondhatnék: „Ez ő”, „ez az igazi arca”, „ő ilyen”. Sokszor azért sem állíthatjuk ezt, mert a napló talán már következő oldalán homlokegyenest ellenkező állítást találhatunk. Ez alól nem kivételek az önjellemzések sem. Sőt épp elenkezőleg. Mint a szakirodalom megállapítja, az autobiográfiai önábrázolások, gondolataink és cselekedeteink önértelmezései rendszerint „az öncsalás előnyben részesített támpontjait tartalmazzák”. Az ilyen feljegyzésekben nemcsak leírásokkal dolgozunk, hanem „kiválasztunk, hangsúlyozunk, elhallgatunk és kitalálunk”. Azonkívül az önjellemzésekben azt emeljük ki, azokat a cselekedeteket villogtatjuk, amelyek tükrében tetszünk magunknak, azt írjuk le, amilyenek lenni szeretnénk, vagyis ahonnan elképzeljük saját „Én-ideálunkat” .21 Széchenyi önmegítélésével kapcsolatban ehhez még ajánlatos hozzáfűzni, hogy naplóiban, úti jegyzeteiben és egyéb, önjellemzéseket tartalmazó írásaiban gyakran rábukkanunk a negatív „Én-ideálra” is, egy olyan „rossz embernek” a képére, melyről azt hiszi, hogy ő olyan. Más helyeken ezt úgy fejezi ki, hogy ugyan szeretne megfelelni eszményképének, de erre képtelen, ez nem sikerül neki, tényleges magánélete, magatartása másokkal szemben, férjes asszonyok iránti szerelmei vagy a nemzetet „végveszélybe” sodró cselekedetei ellenemondanak saját ideáljának és mások elvárásainak. Naplóiban számos példát találunk erre. Hogy egy korai adalékot említsek: Széchenyi István azon panaszkodott, hogy „mily nehezen és mily keveset” tanult gyerekkorában. Hogy azonban itt ön/ebecsülésről, saját teljesítményének túl szigorú megítéléséről van szó, vizsgáztató tanárai (Széchenyi magántanuló volt) ezzel ellentétes véleményéből láthatjuk. Eminens tanulónak tartották, a legjobb leírásokat adták róla.22 Mármost ha Széchenyi naplóit ezekkel a fenntartásokkal hívjuk segítségül egyénisége, beállítottsága és felfogásainak jellemzéséhez, az idézett 1819. november 17-ei megjegyzése alapján aligha ítélhetjük meg a valláshoz való viszonyát és vallásosságának szerepét saját életében. A szóban forgó rész két mozzanatot tartalmaz. Az egyik egy megállapítás: szülei környezete, társasága nem az ő környezete volt. A másik az előbbi állítást minősítő magyarázattal látja el: szülei társaságában főképp papok és más ájtatos emberek voltak. Ha ezt a gondolatot folytatni kívánjuk, Széchenyi mondatai legfeljebb arra jogosítanak fel, hogy feltételezzük: az ő társasága viszont nem papokból és ájtatos hívőkből állt. Ezt természetesnek találhatjuk; ebben kifejezésre jut a nemzedéki különbség. Az sincs kizárva, hogy csupán rossz kedvében, pillanatnyi hangulatból vetette papírra csipkelődő megjegyzését. Bármint is legyen, ennek alapján nem állítható, hogy megtagadta a kereszténységet vagy akár csak a buzgó hitéletet, a gyakorlati és ájtatos vallásosságot. Hogy milyen óvatosan kell kezelnünk a kommunista rendszerben született Széchenyi- irodalmat, egy másik naplóbeírására (1820. december 23.) való hivatkozásból is láthatjuk, melyet szintén Széchenyi vallással kapcsolatos álláspontjának jellemzésére próbáltak felhasználni.23 A hivatkozás szépséghibája (vagy inkább alaptalansága), hogy itt az antik Róma és Hellasz egyes államférfiairól van szó, akik „vallásos fogadalmakkal és szokásokkal bármennyire orránál fogva vezették is a népet”, ez „nemesebb és finomabb fajtájú csel, mint amilyet Rückert használt a franciák ellenében.24 A továbbiakban nem is a vallásról, hanem a porosz—francia ellentétről ír Széchenyi. Neveket sorol fel a „teuton elbizakodottság” és a nem-katonás magatartás jellemzésére. Szerinte „száz porosz fickó alig ér fel a francia gárda egy öreg katonájával”.25 Mi köze ennek Széchenyi vallásosságához? Olcsó fogás lenne azonban részünkről, ha Széchenyi István naplóiból csak azokat a részeket tartanánk mérvadónak, melyek az általunk érvényesnek tekintett Széchenyi-képet 41
