Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Szőke Katalin: Az orosz nacionalizmus: metafora és valóság (Szilágyi Ákos: A negyedik Oroszország)

irodalom Észak Velencéjének, a feltörekvő orosz birodalom jelképének tartotta, európai- abbnak magánál Európánál. Ezzel szemben a folklórban terjedő legendák éppen európai jellege miatt jósoltak katasztrófát a mocsárra épült városnak, mint idegen testnek Oroszországban, s ezzel szintén a birodalmi gondolatot védelmezték, a Moszkva központú szent, orosz, pravoszláv birodalomét. E két elképzelésben valójában az orosz birodalmi gondolkodás két arca tárul föl előttünk; s e kétarcúságot a XIX. századi orosz irodalom úgynevezett pétervári vonulata fejezi ki majd oly módon, hogy egyben emberi — sőt, kisemberi — dilemmává teszi. Jó példa erre Puskin A bronzlovas című poémája.

Az Európa—Oroszország dilemmával függ össze az a szerep, amelyben az orosz gondolkodók országuk és népük misszióját látták. Elképzeléseik szerint az „orosz szív hivatott leginkább az egyetemes emberi egyesítésre” (Dosztojevszkij), a halott európai civilizáció átlelkesítésére és feltámasztására. Bár ebben a gondolatban csíraformában már ott rejtőzik a nemzeti fensőbbségtudat, ám azzal, hogy képviselői — a XIX. században és a XX. században első évtizedében — a kereszténység szellemi közegében képzelték el mindezt, az univerzalizmus eszméje válik inkább meghatározóvá benne a nemzeti eszmével szembem. Az „orosz misszió” gondolata Vlagyimir Szolovjov filozófiájában nyer hiteles kifejezést. Szolovjov egyértelműen a keresztény univerzalizmusnak rendeli alá az orosz eszmét: „az oroszság igazi eszméje nem absztrakció, nem puszta fátum, hanem mindenekelőtt erkölcsi kötelesség. Csak a kereszténység eszméjének egy bizonyos aspektusát jelentheti, s népünk missziójának a lényegét is csak akkor pillanthatjuk meg, ha megértjük a kereszténység valódi értelmét.” A szolovjovi értelemben vett orosz eszme, ha kiszakítják a kereszténység eszmei közegéből, szekularizálódik, és áttevődik a gyakorlati politikába, eltorzul, s a legfélelmetesebb ideológiáknak válhat termőtalajává. E veszélyre már a XIX. század orosz gondolkodói is figyelmeztettek. Szolovjov például ez okból tartja károsnak Danyilevszkij politikai pánszlávizmusát, Európa-ellenességét. Bakunyin pedig Gyónásában egyenesen a következő kérdést teszi fel, Puskin költői metaforáját interpretálva: mi haszna, hogy a többi nép az „orosz tengerbe ömöljön”, mit tud adni az oroszság a többi népnek? Bakunyin válasza kiábrándítóan realista: a saját nemzetiségét, rabsággal megtoldva.

Az 1917 után szerveződött Szkíták csoportosulás vezetője, Ivanov-Razumnyik a forradalomban az addig elfojtott barbár őserő feltörését üdvözölve, az új Oroszországot a régi Európával állítja szembe. Ivanov-Razumnyik kultúraellenes hangulatai — ha nem is közvetlenül — hatottak a bolsevikok értelmiségellenes ideológiájára. A szekularizálódott orosz eszme vadhajtása a bolsevik nacionalizmus és univerzalizmus, mely szerint a régi Európát végérvényesen ki kell forgatni a sarkaiból. Szilágyi szöveggyűjteményének egyik, primitívségével talán a legelrettentőbb darabja Jurij Bondarev író 1985-ös megnyilatkozása. Bondarev előtt már nem csak Európa „ősellenség”, hanem Amerika is. Bondarev nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy az amerikai „szupercivilizáció” magával a Sátánnal lépett szövetségre, mellyel egyedül Oroszország képes felvenni a harcot, mivel az „egész világ lelkiismeretét Oroszországba programozták be.”

Hasonlóképp a keresztény gondolkodás univerzalizmusából való kiszakadás termékének, a fenti értelemben vett „szekularizálódásnak” fogom fel a Szolzsenyicin és köre képviselte „pravoszláv” nemzeti gondolatot. Nem véletlen, hogy a szolzsenyicini tekintélyelvű konzervativizmus a jelenlegi nemzeti bolsevizmus egyik — ma már nem is titkolt

— szövetségese. Az orosz liberalizmusnak többek között az Oroszország—Európa dilemma feloldatlansága miatt sincs sok esélye, s a jelen helyzetben — Szaharov halála után

— hiteles képviselője is alig akad. A nemrég szintén elhunyt liberális történész és gondolkodó, Natan Ejdelman 1988-ban még hitt Oroszország „európai” útjában, s a következő prognózist adta: „10-15 évig tartó, gyökeres, strukturális reformok előtt állunk, amit még az új struktúrában való elhelyezkedés, „berázódás” és a Nyugattal való konvergencia, az euró- paizálódás évtizedeinek kell követniük.”

93