Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Szőke Katalin: Az orosz nacionalizmus: metafora és valóság (Szilágyi Ákos: A negyedik Oroszország)
A kvázi-etatizmus Akszakov Az Orosz Állam alapja (1849) című művében az államot az „ideállal” állítja szemben, s valójában az államot önmagában, intézmény-voltában nem tekinti legitimnek. „Mit érnek a feltételek és megállapodások, ha nincsen belső erő? Semmiféle szerződés nem köti az embereket, ha nincsen erre bennük belső vágy.” Akszakov gondolatától csak egy lépés vezet a narodnyik Tkacsov ténymegállapításáig, mely szerint az orosz birodalom ereje látszólagos, mivel nem a nép gazdasági életében gyökerezik, és egyetlen réteg érdekeit sem testesíti meg. A forradalom győzelmét Oroszországban Tkacsov emiatt tartja lehetségesnek, sőt, úgy véli, hogy egy kis értelmiségi forradalmi párt is könnyűszerrel átveheti a hatalmat. „A társadalom az államhatalom illúziójának a bűvöletében él” — írja 1874-ben, Friedrich Engelshez írott nyílt levelében. Szilágyi könyvének egyik legérdekesebb elemzése Filimonov (mai moszkvai szerző álneve) A nép imperializmusról című cikke, amelyben a szerző a bolsevik államhatalmat éppúgy illuzórikusnak véli, mint a múlt századi forradalmár a cári uralmat, ám következtetései merőben különböznek Tkacsovéitól. A rendszer fő támaszának Filimonov a kvázi- etatizmust tartja, hiszen „a szovjet tömegek úgy viszonyulnak a hatalomhoz, mint a végzethez, ami ellen a küzdelem, ahogy mondani szokták, eleve reménytelen . . Mivel az orosz nép eredendően bizalmatlan a törvényekkel szemben, ezért készségesen és kritikátlanul elfogadja az állami paternalizmus gyakolatát. Az állami paternalizmus — véli Filimonov — táplálja az ösztönös népi imperializmust, amely nem kis mértékben támaszkodik az orosz nacionalizmust is előhívó kisebbségi komplexusra. Az állampolgár kvázi-etatizmu- sát erősíti még a „káosztól” és anarchiától való páni félelem, amely gyakorlatilag a liberalizmus merev elutasításához vezet, mert a liberalizmus — mint a paternalista gondoskodás elutasítása — egyenlő az állam testéből való kiszakadással, az individualizmus pedig az anarchiával. A mai szovjet viszonyokra nézve is helytállónak tűnik Herzen 1849-es helyzetértékelése, mindaz, amit a „kiúttalan despotizmusról” akkor írt: „Nem jöhetett át és nem jött át Európából Oroszországba a hatalom erkölcsi fékje, a személyiség jogának, a gondolat jogának, az igazságnak az ösztönös elismerése.” E hagyományos értékek nélkül viszont bármiféle változtatás — akár a gazdaságban, akár a társadalomban — majdhogynem reménytelen. Az orosz lélek A Szilágyi szöveggyűjteményében szereplő írásoknak egyik vezérmotívuma — az orosz lélek. A lelkiséget középpontba állító romantikus, miszticizált Oroszország-kép Európa- szerte — elsősorban a XIX. századi orosz prózának köszönhetően — rendkívüli vonzerővel rendelkezett. Az úgynevezett Oroszország-rejtély megfejtése mind a mai napig foglalkoztatja az orosz kultúrával és a szovjet társadalommal ismerkedni vágyó külföldieket. Az „orosz lelket” a titokzatosság atmoszférája lengi körül, objektív mércével nem megközelíthető (vő. Tyutcsev unalomig idézett soraival: „Oroszországot, ész, nem érted; / méter, sing sose méri fel.. .”), a beavatatlanoknak (az idegeneknek) nem tárul föl. Ha azonban az „orosz lélek”, mint metafora kikerül az irodalom (a szépirodalom) közegéből, és e fogalmat felhasználják társadalommagyarázatra és aktuálpolitikai célokra, a kirekesztés eszközévé, a nacionalista demagógia apologetikus jelképévé válik. Az orosz lélek metaforájának lebontását Vaszilij Grosszmann A szabadságnélküliség történelmi útja cimű esszéjében kísérli meg, néven nevezve azt a tartalmat, melyet „az orosz lélek” évszázadokon át elfedni volt hivatott: „Ideje, hogy az Oroszország-rejtélyt megfejteni akarók belássák: egyedül az ezeréves rabszolgaság hozta létre az orosz lélek misztikumát.” Mind a „lélekkel” álcázott nem autonóm tudat és viselkedés, mind az Európával és más népekkel szembeni kisebbségi komplexus nemcsak a nacionalizmusnak, de a totalitarizmusnak is melegágya. Borisz 94
