Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Szávai Géza: Aréna - XV. A beteljesülés kapujában

pályázó gyilkost halálra ítélték. Kését — elrettentésül — a tér egyik épületének falához láncolták. Ma is ott lóg.

A Blaga-dráma szövegében néhol egy-egy ilyenszerű kés remeg, láthatatlanul. Saját dicsőségét is hajszolta Manóié. Bűnének ez egy új árnyalatot ad! Bűnhődésének mértékét ez magyarázza. „ . . . többé senkiben szállást ne leljen az építés szenvedélye úgy, mint a kegyetlen emlékű Manóiéban” — mondatja ki Blaga épp Manóiéval.

E dráma másik nagy erőssége, hogy a lélektani hitelesség mellett (az irracionális feltevések elfogadásának, és az ennek alapján való cselekvésnek az ábrázolásáról van szó), az író a gondolat korszerű teljességére törekszik. Azaz: a történetet végigkíséri — mintegy ellenpontozza — a racionális utalások sora. Ezeket főként az áldozat Mira közvetíti Manóié felé, aki megszállottan épít. „Türelmet, hát ti, gondterheltek. És egy napon a templom sem fog többé leroskadni. Hogyan tudhatna megállni, ha senki sem építi nevetve?” Ugyancsak ő figyelmezteti a Bogumiltól befolyásolt Manóiét: „Az a megszállott rávett, hogy olyan bűnökben higgyél, amiket el sem követtél”.

Manóié a másfajta lehetőségeket felvillantó, a jelenlévő ráció előtt, annak ellenére, sőt, az ellen követi el tragikus bűnét. Blaga pedig ezzel az értelmezés új dimenziója felé vezeti műve befogadóit, az olvasót vagy a nézőt.

Egy réges-régi történet a ráció fényébe kerül.

Mely örök, századunkban is kínzó vonatkozásait különösen éles, erős sugárnyalábokkal világítja át: milyen a bűntudat természete?, hogyan gyűrhető le?, hogyan „működik” a kollektív bűn?, mit jelent az alkotói gőg, vagy ellentéte: az értelem és alázat? — a kérdések folytathatók. A ráció előtt az ősrégi történet újabb vetületei bontakoznak ki. A felépített kolostorról leugró Manóié e végső cselekedetén tűnődve (mely nyilvánvaló írói ítélet!) azon gondolkozom, ha egyszer az építő áldozat történeteit „összesített történetként” a tiszta ráció elé tárnánk, mondjuk egy logikai gépbe táplálnánk, melynek nincs tudomása előtörténeti hiedelmekről, akkor ez milyen kérdéseket és milyen válaszokat eredményezne. Az egyik kérdés nyilván így hangzana: az építés őrültjeinek, mániákus megszállottjainak miért mindig csak mások feláldozása jut eszébe? Miért nem áldozzák fel saját magukat, ha már úgy hiszik, hogy emberáldozat nélkül nincs alkotás? (Vagy nem tartják áldozatra érdemes embernek magukat?)

Alkotásra vonatkoztatottságában ezt a történetet innen, ebből a néző- vagy kérdőpontból illik szemlélnünk. A huszadik század vége felé az alkotás évszázados-évezredes mítoszai különös.— azt mondanám: pokoli — fénybe kerültek. Hiszen volt ebben a században néhány őrült építő, aki annyi áldozatot szedett az emberiségből mint a történelemben eddig még senki — és nem sikerült felépítenie lázálmai társadalmát.

Ennek a századnak a végére az emberiség túlnyomó része: valamiképpen már áldozat.

Ilyen valóságban - mellett? - a művészet szférájában is ezerszer meg kell gondolni, mit fecseghet akár a dilettáns is az „alkotás kínjairól”, az alkotó áldozatról.

Különben . . . mit nekünk (valóságban élőknek!) a dilettáns fecsegés! A szél fúj és elhordja az Aréna kapujából az őrület porát. (UL: Lucian Blaga drámáját Markó Béla ihletetten, az eredetihez méltó szép költői nyelven alkotta meg magyarul.)

91