Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Szávai Géza: Aréna - XV. A beteljesülés kapujában
képtelenek felhúzni. Amikor kételkedni kezdenek saját tisztaságukban, észrevétlenül behódolnak a bűn lehetőségének. Amit aztán el is fognak követni. Mert ha a tiszta szándék fala nem áll meg, az okok sorában az is ott állhat — és ez meghatározó a mítoszok szélverésének kitett ember lélektanára nézve —, hogy talán tisztátalanok, méltatlanok a feladathoz az építők, irracionális valaki vagy valami előtt. Tehát bűnösek. Nem tudják miért, miben: a homályos bűn létének egyetlen bizonysága, hogy építményük összeomlik. A kőművesek tudatába befészkelődik a reális ok nélküli bűntudat. Amitől szabadulni igyekeznek. Mindent meg akarnak tenni, a mítosz logikája szerint. „Kinek nem forr fel a vére, arra gondolva, hogy meddő volt ez a rengeteg munka? De hoztunk-e vajon a munkán kívül egyetlen áldozatot is a falért — feláldoztunk-e valamit az életünkből?” — kérdezi a Bogumiltól is befolyásolt Manóié. (A drámában Bogumil a kegyetlen mítosz — sziszegő — „szócsöve”.) Az építők elfogadják az áldozat szükségességét. Nem minden erkölcsi mérlegelés nélkül. Bűnnek érzik az emberáldozatot. A homályos irracionális bűntudatra egy újabb, nagyon is érzékelhető, reális, lelkűkbe markoló bűn tudata nehezedne. Manóié veszi le az egyes ember válláról a tervezett bűnt, azzal, hogy kollektív bűnné — tehát e logika szerint: nem bűnné — általánosítja. „Ha csak egyikünk tenné, halálos bűn lennej de mert együtt fogjuk elvégezni, életadó áldozat lesz. Az egyezségért feloldozást nyerünk, és az eskü nem visz minket kárhozatba.” És éppen neki, Manóiénak kell leginkább éreznie, mennyire embertelen életet áldozni, lényegében: ölni bármilyen épületért. Ez a történet vége. Tanulsága: ahol a bűntudat — akár indokolatlanul — megjelenik, kíméletlenül kiköveteli magának a bűnt. Manóié tisztán állt a falak mellé, de a saját tisztaságába vetett hite mihelyt megingott, ahogy behódolt a — helyzete és környezete rákényszerítette, belészuggerálta — bűntudatnak, sorsa megpecsételődött. Egyetlen esélye volt: hogy tisztaságát, tisztaságtudatát — saját lázálmától is védve — megőrizze. Tisztán építsen. Hiszen az építés az emberért folyik — ezért sosem válhat emberellenessé, emberáldozatot követelővé. Manóié helyzete tragikus. Amíg reálisan tiszta volt, megfoghatatlan bűntudatot érzett, Mikor ettől szabadulni akart, elkövette a kézzelfogható bűnt. Bűntudata ennek nyomán véglegesen, menthetetlenül valóságossá vált. Egy irracionális mítosz szedi itt a valóságból az áldozatait. Az építő áldozatokról szóló történetekben kegyetlen előtörténetétől vesz — drámai — búcsút az emberiség. A régmúlt szövegeiben (lásd: ókori eposzok) a kor hitvilága adta öntudatos fennköltséggel folyik az emberáldozat. Balladáinkban csak fájdalom, keserűség van — és erkölcsi vétó. Elképzelhetetlen olyan Manóié vagy Kelemen, aki azt vallaná, hogy ha elölről kezdené, ugyanígy építené fel a várat vagy a kolostort. Blaga drámájában súlyos az ítélet: szörnyű bűne terhével a főhős leveti magát az elkészült épületről. A ráció ítélete Az építő áldozattörténetekben sokan az alkotás és alkotó jelképszerűségét látják, keresik néha (igaz, inkább felületes, elkoptatott publicisztikai futamokban, átgondolatlan hőbör- gésekben). Blaga drámájának egyik nagy újdonsága, hogy — „mellékesen” — leszámol az újabb kori sallanggal. Manóié az alkotás-építés lázában és gőgjében csúszik a veszélyes következtetések lejtőjére és vállalja a minden áron építés embertelenségét. Krakkó régi, középkori főterén kettőstorony áll. A legenda — vagy a valóság? mostani szempontunkból ez mellékes — szerint két testvér építette versenyben őket. Az egyik ma is magasabb, szebb. Aki ezt építette, azt irigységből, féktelen gőgtől vezettetve leszúrta a kevésbé sikerültnek tartott tornyot rakó testvér. Az építés kizárólagos dicsőségére 90
