Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Géczi János: A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában
—, s szinte kivétel nélkül a hatvanas évek magyar fotográfiáját tekintik, ha nem is megfo- galmazottan, kiindulási alapjuknak, és annak eszköztárából, megkopott manírjaiból alaposan fel is használtak (leginkább korai alkotói periódusaikban). De már indulásukban, a szociografikus fotó művelésén átsüt valami individualista önérzet, amelyből később kifejlődik, mint lepke a bábból, a saját karakterrel megáldott fotómester. Az indulás a hetvenes évek közepére-végére már elkerülhetetlenné vált, csak éppen nem találta meg a kultúrpolitika, illetve annak fotóesztétikával foglalkozó kevés képviselője azokat a hasonlító jegyeket, amelynek örve alatt nemzedékesdit lehet játszani. Végül, úgymond a hagyományhoz való hűség lett a csoporttá kerítő: a szociografikus, politikus, politikailag-társadalmilag „nyíltan” elkötelezett, munkás- és parasztosztályt bemutató felvételek megléte. A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója is ennek az összeterelésnek a jegyében jött létre, s a műhely-jelleg a vele szembeni bizonytalankodás fedőnevévé változott. Aztán a stúdió, huszonhárom kiállítóval, a Munkásmozgalmi Múzeumban rendezi meg Első címmel a bemutatkozást. Ennek tudható, a kiállítók több mint fele a kurzusnak eleget téve — tegyük hozzá: színvonalasan — riportázzsal és szociofotóval szerepelt. Mint később az egyéni kiállításokon kiderült, a többieknek is volt ilyen témájú, s nem kevés felvétele. A huszonhárom kiállító nem tudta, vagy nem tudatosíthatta, hogy ezzel utóhadszerepet vállal, s ez nem éppen a legszebb csillagjegye az indulásnak. A tizenkilencedik század iparosodott társadalma — ami nálunk átcsúszik a századelőre —, társadalmi töltetű gondolkodáshoz teremtette meg az alapokat, amely nyomot hagyott a műfajokban. E korral kapcsolatos a föld nélkül maradt parasztokat, a kézműveseket, az amerikásokat bemutató szociofotó, ugyanúgy, mint a gépcsodákat, a város szerkezeteit, épületeit világ számára dicsőítő sok felvétel. A piktúra, akár az irodalom — itt-ott fáziscsúszásokkal — ezeket a jegyeket mutatta be, amígnem a természettudományok megújulása erőteljesen megváltoztatta az értelmiségiek gondolkodási módját. A történelmi historizáló festészettel párhuzamosan nálunk is megjelenik az impresszionizmus, majd a különböző rövidebb izmusok, amelyek mindegyike kapcsolatban van valamilyen természettudományos eredménnyel, elvvel, nem ritkán az optikával és a látáselmélettel. A polgári életmód is realista szemléletű. Ehhez megfelelő hátteret nyújt a változónövekvő természettudomány, és annak alkalmazásai az anyagi kiegyensúlyozottság és a technikai fejlődés. Több művészeti korszak csúszott össze az emberek életében, még több az ízlésükben. Ebben a káoszban békésen elfér a technikai csoda: a mindennapi fényképkészítés, majd a fényképezés. Hiszen egyidejűleg képes kiszolgálni a technikához, a természettudományhoz és az életmódhoz fűződő prakticista elképzeléseket. Kialakult, a festészettől elorozva a témákat, az olcsóságánál fogva korszerűbb portréfényképezés, majd a csendélet is, a tájkép, az enteriőrök és zsánerképek. Majdnem a festészetbe olvad a fotó — hiszen csak azt igyekszik problémamentesen pótolni, részletező, idillt nyújtó világával. Maradványai a kötet egyetlen szerzőjénél Hajnóczy Őrs Hová? és Haj című képeivel szemléltethető. Amígnem egyszer megjelenik a riport, mint a véletlen dokumentumfotó, s fejlődik tovább, először a gyorsaságot, a dokumentalizmust kihasználva, később pedig a véletlen szerepét hangsúlyozva. A korai dokumentumfotók többsége, (nem is említve az impresszionisztikus, a családi és a zsáneralkotásokat) problémamentes világot rögzít, a felvétel tárgya a külcsín. S ez, a műfaj érett formájában maga a tömény hazudozás. A fénykép nem is oly régen még azt ígérte magáról, hogy mivel a tárgy és a róla készült másolat ugyanolyan, ezért csak az igazat tudja mutami. Addig, amíg ez az avantgárdoknál formaproblémákat jelez, azaz amíg az ábrázolás mikéntje a téma, nem is jelent manipulációs lehetőséget. De mihelyt igazságok (stb.) bizonyítékaként kerülnek elő a felvételek, a fotográfia megszűnik művészet lenni, visszaminősül rotációs papírok zsurnáldokumentalizmusává — hogy milyen hatással, arról a harmincas évektől napjainkig kereshetünk érvényes bizonyítékokat. Az emberek egy része immár nem kéri számon a fényképen a „külső” szépséget. Ez felszabadítóvá vált a legújabb nemzedék számára: akkor, amikor a felvétel tárgya megszabadul az ábrázolt szépségétől, sokkal könnyebben kibújik belőle a belső, immanenes érték, 83
