Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Géczi János: A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában
előhívódik a belső valóság, amelytől á fotográfia vagy bármi más, művészetté válik. A belső szépség nem avul el, évtizedekig tud hatni: Kerekes Gábor Lenfonója, Betonsilója, Fotója, Factoryja, Doorwayja, Szerencsés János Korelláció No 2.-je, Emlékműje s a különös nyugalmat és biztonságot sugárzó Fiatalomba éppen úgy bizonyíték erre a nyolcvanas évekből, mint Szilágyi Lenke Álom No. 1.-t vagy Bállá András émelyítően fájdalmas Rajnaija. A belső lényeg körbetapogatása és eltorzítása könnyebbnek tűnt a kevésbé koncepciós alkotók mai utódai számára, ha technikai segédeszközöket, vegyi közbeavatkozásokat, apró manipulálásokat eszeltek ki, ezzel szokatlanná téve művüket. Ennek, mint újdonságnak lehet esztétikai hatóereje, de csábíthat az extrém nyújtotta engedmények megtételére, a néző felesleges elkápráztatására. Ilyen fals szürreális hatású Cseri László: Gyűrődések című két képe, amelyek kitűnő kollégiumi dekorációk, s amelyek az első pillantás döbbeneté alól felszabadulva nevetésre fakasztják a szemlélőt. Százötven év alatt — egyszerűsítve — ez az említett két véglete alakult ki a fotográfia művészetének. S a fotós nemzedék antológiájában megjelent műveit, úgy hiszem az a helyes, ha a fotótörténet vázolt eredményeihez viszonyítjuk, még akkor is, ha tudjuk — éppen Török László és Jokesz Antal esetében — másoknál pedig feltételezzük, hogy nem a legtipikusabb alkotásokat jelentették meg, talán éppen az „egységes hatású csoportkép” kényszerképzete miatt. A válogatáson belül világosan elkülöníthető két halmaz: az egyiket a hagyományos fényképészet útján járó, s a századfordulós festészet realista hagyományaiból, zsánerképeiből kinövő szociófotokra specializáltak alkotják, biztos, hogy ők a hosszú történeti folyamat jelenlegi — folytathatatlan állomását alkotják. A másik csoport az, amelynek tagjai valamilyen módon manipulálják az egyébként önmagában is megálló alapképeket (a felvétel pillanatában, vagy előhíváskor) és a mai képzőművészet eszközeiből használnak fel hellyel-közzel. A két csoportot alkotó képekben az az azonos, hogy általában valamilyen konvenciónak, vagy hirtelen divatnak próbálnak többségükben megfelelni. (Pl. Vető János Tekintetmódosítása közelít ehhez, de Horváth Péter Lottója, Bállá András Szembesülései Tímár Péter Gyász sorozatának két lapja a Fájdalom mátrixszal egyetemben a századelőn is készülhettek volna.) Mind a hagyományos, mind pedig a manipulált eljárásokkal készült felvételek többsége valami gyanúsan nagyon nagy dolgot igyekszik kimondani: leginkább ez is a vesztük. Mert vagy rögvest kiderül, hogy ki az ősszülő, kire üt vissza a kép, vagy olyannyira megdolgo- zottá válik, hogy sokrétűsége okán fölfoghatatlanná, rétegtelenné alakul. Leginkább azok a kiváló alkotások, amelyek egyedi dolgot kaptak lencsevégre úgy, hogy a végső formára alakításkor már jóval többet mutatnak az ábrázolt dolognál. A fénykép pedig ha szépeleg, lelepleződik (Pl. Tímár Péter: Kísérletek a megsemmisítésre). A szociografikus, vagy hagyományos indíttatású fotós Horváth Péter, Tóth György, Bállá András és (Török László néhány képével) Stalter György, de mindenki előtt Horváth Dávid, Tímár Péter és Dallos László. Persze, a névsor máris hamis így: a köteten belüli helyzetet tükrözi, hiszen például Bállá András itt nem közölt Műtárgyfotói elemeltebbek, vagy a Szembesülés No. 1. és 2. amelyek nem sorolhatók e kényszerkategóriába, de ugyanakkor Jokesz Antalnak már-már elhíresült, s a kötetben nem szereplő korai szociográfiai felvételei is vannak. (Persze, ugyanolyan üvegházi fénykép is van köztük, mint amilyent mindegyik fotográfus csinált vagy csinál, s be is mutat, mint most éppen Dallos László Cím nélkül nevezett alkotása.) Természetesen egy irányzaton belül sincs, nem lehet egységes szemlélet. Különbözőek az elképzelések és a szándékok: ami közös, az a korai tanulmányokból visszamaradt manír, a képeknek az a fölöslege, amely már nem látszódhat meg egy ilyen minőséginek szánt gyűjteményben. A minőséget a képek egyediségében ezek a melléfogások nem befolyásolják, külön-külön észre sem vehetők ezek a makulátumok, de együtt soknak és egyénietlen- nek vélhetők. Horváth Péter két-két riportfotójának összeexponálása (az egyiken az ismerős tűzfalposzter, s előtte elmosottan, kissé alulról fényképezve, hogy minél félelmetesebbnek tűnjön, egy határozott léptű nyakkendős-zakós férfi — (határozott Jokesz-csipőfotós 84
