Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Géczi János: A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában
mény) közelisége, gyakori egybeesése okozza a műfaj belső problémáit, s ezek következménye, hogy jó száz éve képtelenek a fotoesztéták kimenteni az ocsúból a tiszta termést. A valóság ilyen értelmezésére — (a mi vidékünkön jól látható a hetvenes évek közepétől, bár datálni újabban a Műhely ’67 betiltott kiállításához szokás) a kevés műfaj között a fotográfia is vállalkozott — de a legtöbb nem vállalkozhatott. Ebből, és csak ebből a szempontból mondható, hogy a modern zene, videoművészet, film, grafika és a szobrászat néhány alkotója, és a líra, próza, valamint a fotó alkotóinak többsége egységfrontot képez a hagyományos ízléssel és a hagyományhű ortodox esztétikával szemben. A művészi valóságok (azaz a műtárgyak) művésziségét csak „csökkenti” a technikai sokszorosítás korában a sorozatban előállíthatóság. Az individuális nimbusza eltűnt, a művek kultikus jelzőszerepe megcsappant, s a sokszorosíthatóságból következő árusítha- tóság még inkább szűkíti a rést a valóság és a művészet (v. modell) között. A művészet sokat tesz ezért, ha tette, leginkább teoretikus is: rögtön látni, a valóság sosem lehet művészet — legföljebb, ha vesz valaki egy fényképezőgépet, s megfelelően önhitt és (teoretikusan) képzetlen ahhoz, hogy elhigyje, fotóival rögtön a művészet, köznapjainknál gazdagabb valóságábrándjaiba és valóságaiba hatol. De hogy közel került a valóságunk és a művészettel teremtett valóságunk, erre számosán rámutattak, éles cezúra jött létre a művészet funkciójának értelmezésében: a fotószerep felé közelít minden áruvá válható műfaj és műnem, ha egyszerűsödik sokszorosítási lehetősége, és ha az ábrázolt, ill. kifejezett közeledik a köznapi, megélhető valósághoz. A veszély még csak nem is fenyeget, hiszen a kellős közepében vagyunk. Egyébként Baudelaire veszélye ez: azzal, hogy aki fényképez, rögtön művésszé is válik — legalább a családjában —, nemcsak a személyiség pozitív erőit mozgatva meg, hanem a mesterséges, és teremtett és eredeti emberi környezet másolatát (esztétikai) felvételek nélkül tartja értékesnek. Igaz lehet: a fényképészet forgatta föl gyökeresen először — éppen a XX. században — az emberiség művészetét, és változtatta meg művészetfelfogását, s ezt csak betetőzik a fotografikus alappal bíró mozgóképi rendszerek. Hasonló művészetelméleti, filozófiai meggondolás vezetett és vezethet a különböző alkotói tevékenységformák kialakulásához: erre vizsgálatunk tárgya a 21 fotográfust a kiállítást nem látogatók előtt is megismertető kötet elemzése. De mint e 21 fotográfus egyike sem, úgy szintén Európa egyetlen, folyóiratokból, katalógusokból, albumokból ismerhető fényképésze sem élte (vagy gondolta) át, — úgy tűnik innen, Közép-Európából — azt, hogy a korábbi gondolatoknak milyen alkotáslélektani következményei vannak, holott azok fölismerése és alkalmazása pl. Diane Arbusnil vagy Marie Cosindasná 1 nem véletlenül hozta létre kiemelkedő és máséval összetéveszthetetlen művészetüket. A valóságnak és az abból csinált művészetnek a köztes résiben nemcsak a „mi a fotó?” kérdése kucorog, hanem az a lételméleti alapozottságú meleg emberség, életigenlés, a mindenség- gel való azonosulási képesség, amely az ellentéteket, a riasztó és gusztustalan, az idegen és neurotizáló dolgokat egységben tudja az éppel, tökéletessel, egyszeriséggel tartani, miközben nem hántja le róluk sem a fényképész reflexióját, s ami fontosabb, a fényképészről sem nyúzza le az általa létrehozott kép csinálta maszkot. A világhoz való kapcsolódásról van szó, amely az olyan érzéki művészetnél, mint a fotográfia, csak a szeretet valamilyen megnyilvánulási formája (pl. tagadása) lehet. E kérdéskörhöz képest a fotó dokumentumszerepe, a „bizonyíték” léte lényegtelen — de ha valakinek az kell ( mint a legkülső burok, amely amúgy is látható, csak úgy, szabadszemmel) — akkor legyen neki. Mert bizony: a fénykép kényes helyzeténél fogva, s talán mert olyan egyszerű, a legarisztokratikusabb műfajok egyike; akár a méltóságát büszkén viselő ember. * * * Az említett kötetben megjelenők, bár nagyon sok közöttük a hasonló jegy, korántsem egységes indulásúak. Igaz, azonos évjáratot képeznek — ami szociológiai szempontból annyiban fontos, hogy azonos politikai-gazdasági-kulturális makroközösségi hatások érhették őket 82
