Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Géczi János: A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában

az a szemléleti módosulás, amely szabadabban kezeli a művek műfajhoz kötöttségét és formai kritériumait. Arra is ügyelni kell, ha már kívülálló irodalmárok szólnak a más művészetek belügyeibe, dolgaiba, akkor minél tágabb lehetőséget, minél sokszínűbb alkotóközösséget(geket), s minél irodalomtávolibb munkákat is felkaroljanak, hiszen a jelenlegi gyakorlat a hivatalos fotóalbum-kiadás kontraszelekciója is lehetne.

S íme a helyzet: mert bármennyire az egyik legtehetségesebb fotóművész Török László, akinek ízlése és felkészültsége biztos, de ha egy ilyen szűk válogatást más, hozzá hasonló kvalitású kolléga végzi — a névsor nem nagyon különbözne, s a többség valószínűleg a laza Dokumentum-csoportból kerül ki akkor is.

Korunknak szüksége lenne különböző modellekre. Amelyek, ugye, nem feltétlen politikaiak, vagy tudományosak, hanem írásunk tárgyánál maradva: művészetiek. Hogy milyen felszabadító hatással van egy-egy, bár legyen elhibázott modell, vagy törekvés, példaként tomyosodik elénk Németh László életműve és működése, vagy — gondoljunk például Fülep Lajos teljességében e mai napig kiadatlan, mert összegyűjtetlen és hozzáférhetetlen munkásságára.

Modell egyébként a felhasznált nyelv is — a külső és a belső valóságot tükröző. És a vizuális nyelvek, bár úgy lehet érthetőbbnek tűnnek, lévén emocionális hatásuk nagy és sokszor elsődleges, élvezésére és verbalizálására előképzettség kell. Ha az 1848—49-es honvédek arcképeit szemléljük, tudnunk kell azon nyomban, bármi történelmi előismeret nélkül, hogy milyen volt, és miért kellett megtörténnie annak a forradalomnak és szabadságharcnak — s ha jó, azaz valóságot teremtő a ma készült felvétel, az előbbi példához hasonlatosnak tekintik utódaink — ha lesznek egyáltalán — egyik, szűk értelmezési tartományként a bennünket ábrázoló dokumentumokat: életünk megmaradó modelljét.

Ezért kettős tulajdonságú ez a valóságmodell (most = művészet) és paradigma. Hiszen benn és kinn vagyunk egyszerre, résztvevőként és szenvtelen kívülállóként, a megcsontosodott nyelv felhasználójaként, és a nyelvi csonthéj feltörésével friss magoncok nevelője- ként. Önmagunkat szemlélnénk, mert mi vagyunk a modellek? És ezekkel a modellekkel önmagunk valóságát kívánjuk megváltoztatni? Mindkét változatot igaznak tarthatjuk. Hiszen a nyelv, Wittgenstein után már ezt is tudjuk, nem csak jelrendszer, hanem az ahhoz tartozó tevékenységforma, cselekvések sorozata, s ha úgy tetszik, még játék is. Játék az élettel. Ebben az önfeledt akcióban — jegyezzük fel fotósainkkal kapcsolatban — nem feltétlenül elsődleges a nyelvi jel, sokszor elhanyagolható, vagy hanyagolandó, és hamarosan ugyanilyen sorsra juthat minden, szónyelvire lefordítható gondolat.

A nyelviségnek önmagában nincs igazság- vagy hamisságtartalma. De hát modellről lévén szó, ez ugye, nem is érdekes?

Kiindulási pontunk, hogy mi a fotográfia — mint művészet — célja. Az biztos, hogy összességében nem a „valóság leképezése” (mi az a „valóság”?), bár föltétlenül van olyan, inkább a századelőn dívó, mára elvékonyodott ere, amely valóban a mindennapokat kívánja tárgyaival, embereivel, biológiai stb. objektumaival, a lehető legkevesebb manipulálást elvetve, rögzíteni. Ez hát a dokumentumfotó és a szociofotó értéktelenebb, mert primerebb rétege, annak ellenére, hogy lehet esztétikailag értékelhető hozadéka. A valóság puszta átmásolásából ugyanis sosem vált művészet. A valóság, ha egy az egyben átkerül valamilyen médiumra, az továbbra is igyekszik csupán rögzített, „fixált” valóság maradni, s mint az, leginkább semmi köze nincs az esztétikumhoz. A valóság nem művészet. U gyanakkor a művészet, szerencsés teremtői aktusok révén a valóságból transzponált, hol sűrített, hol lágyított, mindenesetre a művészi ágaktól függő eljárással megvalósított modell, és azért valóságos is lesz: éppen az említett áttételek jóvoltából nevezhetjük művészetnek. Természetesen ekvivalenciák léteznek a transzmissziók útján a valóságművészet (v.modell), illetve a valóság és művészet (v.modell) között. Ezeket az ekvivalenciákat azonban túlzottan sokszor szokták hitelesítőként alkalmazni, vagyis az esztétikai minőség megállapítására használják a hiányzó segédfogalmak, vagy netán ideologisztikus megkötések okán. A fotóművészeméi a fentebb vázolt valóságok (mint kiindulási pont és mint művészi végered81