Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)

pikolónak, kabinosnak, zárt sorsjegyárusnak, vagy hűsítőt, újságot fogunk árulni. Elszegődünk londinernek, mosogatólánynak, mit tudom én, kialakul majd, csak semmi pánik!

6. De ki vagyok én?!?

Egymás nyomába indulnak el az állomás felé. Hamarosan itt a vonat. Szeretettel szemlélem őket, rágyújtok egy cigarettára is, kifújom a füstöt, tűnődve, kör alakban. Ha akkor szóhoz jutva mégiscsak a rendezőnek mesélem el mindezt, még inkább regényesítve, idáig sem juthatok el, máris könyörtelenül megkérdi: mit mind handabandázok itten neki magamról, a galeriről, a zenekarról, az Egészről?! Ez nem becsületes! A mesém tele van egy csomó szándékos, perfid csúsztatással. Miért ne lenne azért becsületes? — védekeznék vigyorogva, mire ő következetesen, nyílt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel szegezné nekem a kérdést: árulnám már el, hogy hogyan kerülök én ide, ebbe a történetbe? Mindegy az, mondhatnám, mire kikerülhetetlenül kérdezne rá — és ezzel mi tagadás nem én lennék benne a slamasztikába, ellenkezőleg, ő kerülne az utcámba — ki az az én, akiről itt szó van? Mert, hogy nem te vagy — szögezi le magabiztosan —, az bizonyos. Már az idő miatt se lehetsz te, aki akkoriban elemista lehettél. . .

Erről van szó! Én, nem én vagyok. Vagy mégis? Kellene lennie, minden magára valamit is adó történetben kellene lennie — fejtegetném lendületesen — rejtélynek is. Talánynak. Homálynak. Sajnos ebben a felemás, bizonyos részleteit homályban hagyó, más fragmentumaival direkt kérkedő történetben én sem tudok már sokáig villogni: a pofonok már elcsattantak ugyanis, valaki időközben fölemelt egyszer-kétszer-háromszor egy telefonkagylót, emberek pattantak ki az ágyikóikból, káromkodva húzták magukra utált egyenruhájukat és futva indultak el egy állomásra, várni a vonatot. Amire mi eljutunk a fürdőhelyre és leszállunk a vonatról, már árgus szemekkel figyelő milicisták várnak bennünket. Razzia. Előbb Filcsik kap egy kisebb pofont, majd Ninó egy nagyobbat. Meg is érdemiem, vallja ez utóbbi később — ha akkor meghallgatom a kertben Kázmérkát későbben kapnak el, lehet, el sem kapnak, elképzelni sem igen lehet mi történhetett volna?! Hát lehet azt tudni? Egy vezér — ez tanulság! — legyen türelmes és mindenek fölött demokrata. Hallgasson meg mindenkit! Soha nem tudható, kinek a tarsolyában van a marsallbot!

Kázmérka ugyanis arra szeretné idejekorán megkérni őket, hogy még a cigány- lotyónak se árulják el hova, merre indulnak. Jobb ugyanis félni, mint megijedni, hangozhatna el az esti kertben Kázmérka életfilozófiája, de ismert okokból erre nem kerül sor. Ninó, mint ismeretes, nem ad szót Kázmérkának. Xavér pedig pillanatnyi fellángolásában megosztja újdonsült szerelmével minden titkát. így jár, tajtékzik Ninó, az a marha, aki beszélget közben. Mért — álmélkodik Xavér, te nem szoktál? Ez a második hiba, de hajnalra ez is megfial. A tomboló Balambér öt körül rendel el riadót — nem tud aludni, fáj a foga, gondolja, elszórakozik darab ideig az álmosan támolygó fiúkkal —, felfedezi a szökést. Rögtön Jolit keresteti meg, néhány pofon, s a csukló, síró, kétségbeesett lány a fenyegetőzések hatására — ő is hamarosan idekerül, levágják a szép hosszú haját is, sőt mindenhol le is beretválják majd, mint az anyajelölteket! — bevallja a mezőváros nevét, amerre a szökevények indultak. Örül, hogy ennyivel megúszta, azt sejti, a fiúk amúgysem ott akarnak megtelepedni, reméli, amire a milicisták szimatolni kezdenek, már