Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)

messze járnak. Téved. Innen ugyanis már gyorsan pörögnek az események. Amíg mi a személyvonaton zötykölödünk — senki nem alszik, a jövőnket tervezzük, rózsaszínben látjuk a világot — Balambér erélyes hangon telefonál a mezővároska állomására, megtudja, hogy öt fiú — a titokzatos ötödik én vagyok, de erről a jeles nevelőtanárnak nincsen honnan tudnia, ezért idegesen újabb névsorolvasást rendel el — váltott jegyet Z. fürdőhelyre. Megvagytok jómadarak! — sziszeg Balambér, és nem is gondolja rosszul. Ahogy leszállunk a vonatról, a srácok bele is fumak a dühös milicistákba. Én megfordulok, tétován lépek vissza a vonatra. Még látom, amint Ninóékat a rabomobil felé viszik. A munkásosztály nagy ünnepére készülő fürdőhelyen csattognak a vörös és a piros, sárga, kék lobogók, ezernyi szökésre kész madár.

Igen, mondhattam volna a rendezőnek a felső sétatéren sétálva — ez tényleg olyan beijedt, bumeráng forma erdélyi történet, arról szól, amit elhallgat, ami nincsen is, ami soha nem alakulhat ki. A szabadság ürügyén egy álomról, ami soha nem is teljesedhet, ezért sokak szerint nincsen is. Én is hibás vagyok persze, belehajszolom őket egy szökésbe, mert példátlan mohóságtól vezérelve, hiú és öntelt módon hírnévről és dicsőségről álmodozók. Azt persze sajnos soha nem tudhatjuk meg, milyen hírre-névre tehetett volna szert zenekarunk, a Pavilon, a mi felülmúlhatatlan tengerpartunkon.

De mindezt, ismétlem, sajnos akkor nem mondhattam el a rendezőnek, ahelyett az amerikai színészek áldatlan versenyhelyzetéről hallgathattam formás kis rögtönzést. A rendező viszont hamarosan megírta, hogy ő ottan Reykjavikban valamit végzetesen, megbocsáthatatlanul félreértett. A két öreg egyáltalán nem kergette a kislányt. Amit Amerikába menet látott, az egyáltalán nem bűnügyi paródia volt. Ellenkezőleg. Az utcaszínház két fiatal színész alakította roskatag, öreg szereplője egy legendát jelenített meg, miközben ő azt hitte balga és hiszékeny módon — mert állandóan bedől első benyomásainak és tévedhetetlennek hiszi magát —, hogy a kislányt kergetik, ők az örök fiatalság után vágyakoztak, eltúlzot- tan, izlandi módra; ami kegyetlen dolog, már az örök fiatalság, amíg van, észre sem vesszük, ahogy elsuhant — volt nincs —, csak álmodozunk róla, mint a beteg kutyák a csontról vagy a holdvilágról. Persze még sok mindennel így vagyunk, de azért ő — áll meg újra a rendező — mégse hiheti, hogy ilyesfajta, kétes filozófiai (?) tartalmak kibontására és átvilágítására a színház — pláne az utcaszínház — eléggé redukált módszerei lennének a legalkalmasabbak. Etc.

— Innom — válaszolok neki egy számunkra kedves idézettel — túl sok volna, túl világos . . .

7. Sorsunk csillagtérképén az X

Ha mostanában ebben a parkban sétálok, nem is kell lehunynom a szemem, simán tűnnek el a pavilon üvegfalai, semmivé esnek a kávéfőzőgépek, a cigarettázó, kávézgató emberek szertefoszlanák, csak ők, ŐK játszanak rendületlenül tovább a helyiségben, egy régi, tomboló nyári délelőttön: Ninó érzelmesen szorítja arcához hegedűjét, Filcsik vadul mered a harákoló, botszékén ülő Balambérra, Kázmérka szinte belebújik a nagybőgőbe, míg Xavér fergeteges dobszólója után szokása szerint elhajítja ütőit, mindenki felszisszen, a gumiszálak is pontosan most szakadhatnak el, mert a két ütő elszáll a nézők feje fölött, távolodik, már

16