Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)

zsolnák őket, az őr kutyái is. A csontokat otthagytam nekik — vigyorog Kázmér- ka, és máris loholnak tovább. Ninó fehér inge már messze elöl világít, a sínek között. Nemsokára feltűnik a kiszemelt vonat is, itt a kanyarban — súgja Ninó, mégis bevárja őket — lassítani fog, s amikor intek, akkor ugrótok, stimmel? Mindketten bólintanak, s még ki sem liheghetik magukat, máris itt van a vonat, már-már meg is áll, simán ugranak fel, s amikor kievickélve a tűkanyarból, felgyorsulna, ugrik melléjük a lihegő Xavér is. Egy üres vagon ajtaját nyitják ki, tehéntrágyán, mocskos szalmán csúsznak el. Bűz csap az orrukba. Felváltva fintorognak és lihegnek. — Itt marhákat szállítottak — füttyent Xavér. Mért beszélsz múlt időben, picipofám? — kérdezi gúnyosan Ninó, már a sarokban, tiszta helyre ül le, rágyújt, szembe fújja velük a füstöt. — Mért? — kérdezi fejét rázva Filcsik — most nem marhákat szállítanak! — Mért, te mi vagy? — löki oldalba Xavér. Csak néhány, végtelennek tűnő, másodperc után kezdenek felszabadultan röhögni. Már egymás mellett ülnek, a cigaretta körbejár. — Hunyhattok egyet — mondja Ninó. — Én majd őrködöm . . .

5. Az ok és az okozatok

Igen, ha akkor szóhoz jutok, ha egyáltalán szóhoz jutok, és elkezdem mesélni mindezt a rendezőnek — mondhattam volna kedves fordulattal, amikor idáig érek —, hogy most kezdődik a történet. Noha erről szó sincsen, ez egyszerűen nem igaz. Nem itt kezdődik, itt csak folytatódik, ki tudja — ki tudhatja?! —, hol bandukol már az eleje? Hogy elszöktek, az nyilván következménye valaminek. Mint ahogy az is, hogy éppen ott voltak és nem másutt, ahonnan elszöktek végül. És lényegében azt hiszem, az okok is következmények, az okok, amiért például odakerültek. Filcsik ugyan csak visszaütött földrészeg apjának — és anyját védelmezve ütött vissza, nem bírta elviselni, hogy apja századszor, ezredszer veri véresre előtte az édesanyját. Az már más lapra tartozik és lényegében véletlen, hogy a részeg atya estében olyan szerencsétlenül veri bele fejét az ágy sarkába, hogy csak rövid átmeneti időre, a tartomány székhelyének kórházában, a sürgősségi osztályon tér magához. Xavér ugyan tényleg többszörösen tettenért állomási tolvaj — kedvenc szép szavával: zsebvágó —, de arra már senki nem gondol, hogy minderre éhező húgai látványa veszi rá; akkoriban szülőatyjuk már nem is ír egy másik városból, ahová egy rüfkéért költözik, anyjuk pedig egyre többször részeg, s napokig nem is jár haza: alkalmi szeretőinél alszik, velük kóborol. A két kislányt az akkor tizennégy esztendős Xavér rendezi, amikor elfogy az ennivaló, számot vet önmagával, és először nyúl be egy idegen hölgy retiküljébe, az állomási zsibvásáron. Kázmérka tényleg meggyújt egy házat (ha érdekel titeket: az apja házát, saját tulajdonát!), a dolgokat mindenesetre bonyolítja ama kikerülhetetlen, elhanyagolhatatlan tény, hogy ebből a házból őt szüleivel együtt, már hatéves korában kitelepítették, útra tették, apja hamarosan továbbköltözött, csíkos daróc- ban egy csatornázási munkálatsorozathoz vették igénybe mérnöki szakértelmét, anyja pedig nem bírta a nélkülözéseket, s a tüdőgyulladásban már három évvel az istálló melletti pajtába való költözésük után elhalálozott. Hiába rakott szagos szappant a feje mellé szegény, örökkétig érezte a trágyaszagot — magyarázza nedvesülő szemmel Kázmérka, aki ezek után döntött, és felgyújtotta házukat, ahol — megfelelő hivatalt a megfelelő helyre! — a helyi munkaelosztó próbálta

13