Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)

— Fél tizenegy — súgja Filcsik, óvatosan eresztve vissza szákosába vekkerét.

— Akkor lóra! — vezényel Ninó.

Mindezt a kútkáván üldögélve meséli el, a kis mezőváros állomásán, ahol én várom őket, s együtt a következő vonatot, amelyik eldöcög velünk egy isten háta mögötti hegyi fürdőhelyre. Mi, persze, nem oda megyünk, hanem a fürdőhely mögött magasló hegyet megmászva egy tópartra, ahol sátrakkal, hangszerekkel barátaink várnak ránk. Itt a fiúk kipihenhetik fáradalmaikat, s közben együtt próbálunk majd. Végső tervem ugyanis a csodálatos román tengerpart és a zenekar. Ide, persze, sok minden kellene még, midenekelőtt iratok. De remény- kedek: valami mindenképpen összejön majd, s a tengerpartra amúgy is csak június elején ugrunk le, addig már remélhetőleg megfeledkeznek a srácokról, a kutya sem fogja keresni őket abban a balkáni nyüzsgésben.

Most felemelkedek, török a kenyérből, amit Filcsik nyújt felém, parizert is harapok hozzá, s közben aggodalmasan nézelődök. Xavér csomagjára borulva szundikál a lábunknál. Kázmérka eltűnt, még nem sejtem: hová. Önhibámon kívül fél óra késéssel érkeztem a találkára, akkor már nem volt ott.

— Még negyvenkét perc a vonatotokig — súgom Ninónak.

— Te nem jössz? — bámul rám.

Nevetek. — A vonatunkig — javítom ki magam.

— Hova megyünk? — kérdezi türelmetlenül Filcsik, s újra meg újra ellenőrzi az időt, ki-kihúzva szákosából piros vekkerjét.

Néhány órája — rekonstruálom elbeszélésükből — libasorban vonultak végig a hídon, ezt megelőzően percekkel a hálótermen, majd a kerten. Xavér, Ninó, Kázmérka, Filcsik. A süket kertben, a sötétlő fák között elveszetten imbolyogtak, Balambér ablakát figyelték. Joli, a cigánylány, Ninó rajongója negyedórája léphetett be a szigorú nevelőtanár ajtaján. Ha megy a dolog, leoltom a villanyt, s akkor majd majré nélkül léphettek olajra, csávók — ígérte. — Én amúgy megjátszom annak a baromnak a szemérmetes szüzet. Jó sokáig elbíbelődik majd velem, ígérem. Csak semmi pánik!

De a rejtélyes ablakszem világít, a villany nem alszik el, a szökevények idegesen merevednek meg a kertben, még tíz perc, és az őr elengedi a kutyákat — súgja Kázmérka, az örök aggodalmaskodó —, s mint aki mindenre gondol, győzedelmes vigyorral emeli fel a csontokkal teli zsákot. Az arca elszánt. Helyesebb lett volna macskákat összefogdosni, Kazikám, röhög Ninó, az mégis biztosabb módszer. A cigánylány nesztelenül jelenik meg a hátuk mögött. Nem akar megkúrni az a vén idióta — vakarózik —, egy könyvből olvasott fel nekem marhaságokat, hogy járjon úgy a szeme, mint az asztalfiók ki s bé, elhitte, hogy ő jó ember, egy szent és . . . Mért? Ezt ki mondotta neki? — érdeklődik kedvesen Xavér. Ő mondotta magáról — legyint a lány és egy fa mellé guggolva sietősen kisdolgát végzi. No, mi lesz? — fordul feléjük. — Nektek sincsen kedvetek, csávók? Xavér odalép melléje, éppenséggel lenne — simítja végig a lány arcát, de Ninó, a vezér, határozott nemtetszéssel ingatja fejét. — Aki marad, az nem jön velem — sziszegi végső érvként, és megindul a kerítés felé. Kázmérka habozás nélkül követi, néhány másodperc töprenkedés után Filcsik is. Xavér még mindég nem mozdul, só várán nézi a lányt, aki tétován megfordulva simul egy fához és szótlanul kínálja magát. No, mi lesz? — böki meg Filcsiket Kázmérka vigyorogva. Futni kezdenek Ninó után. Filcsik felsegíti az apró Kázmérkát a kerítésre, maga is felmászik, egyszerre ugranak a kert mellett a fűbe, akkor kezdenek ugatni, mintha bekap12