Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Gazda József: Szerettük, felneveltük (A gyermek helye a régi típusú falusi családban)

RGI: Ki az ment férjhez, aki nem kellett a faluban senkinek.

SzJ: Olyan életem volt, hogy olyant nem kívánok senkinek. Mert a szüleimtől elmaradtam hét esztendős koromban. Apámtól és anyámtól. Édesanyám kiment Amerikába 12- ben, ősszel — ott volt egy sógora, apámnak az öccse, ahhoz ment ki, osztán ottmaradt munkába —, édesapám kiment 13 tavaszán. 1920-ban jöttek haza. Ott elég jól éltek, aki jó munkás volt, jó fizetést kapott. Akkor aztán, hogy az én édesapám is kiment, itthon maradtam az öreg nagyapámmal. Nagyapám a szőlőbe szőlőpásztor vót, én meg jártam az iskolába, ahogy ettem, úgy ettem, amit csináltam, azt ettem. így ment. A tanító kivitt a mezőre, a mezei munkákat tanultuk, hogy megy a szántás, hogy megy a kapálás. Osztán hogy édesapámék hazajöttek, akkor nagyon jól ment. Akkor építettük ezt a házat, vettünk fődet. Ha az ember kifizette az adóját, ami birtoka vót, nem parancsolt azon neki senki.

PJ: Én a legnehezebb időszakban jártam iskolába, mert a háború alatt kezdtem járni, akkor a tanítókat mind elvitték. A háborúból csak egy tanító maradatt ki, az tanítana az egész falunak a gyermekét. Úgy hogy én már hatadikes vótam, s még az osztást nein tudtam. Me aztán jött egy tanítónk ada, s a gyermekek úgy el vótak kanászkodva, hogy má az ötödik-hatodik úgy szivarazatt, mint a török. Má nem lehetett bírni vele. Szegény tanítóné sírt, nem vót mit csinálni, nem bírt annyi gyerekkel. Na, azután jött egy tanító, de a se törődett a gyermekekkel, csak a gazdasággal törődött. Vót födje, aztat rendezte. Megbízatt egyet, amelyik lármázatt, azt írja fel, s adja oda neki. 11 órakor felhagyott valami leckét. Na, megcsináltatok? Meg! Pakkoljatok össze, s menjetek haza. Semmit se tudtunk az ég világán.

BFV: Végeztem négy osztályt, akkor többet nem követeltek, s akkor mentem szolgálni.

VOM: Szántáskor, kapáláskor az iskolába nem járattak. Egy-két osztályt végeztem, s vége volt.

MT: Én nagyon jó tanuló vótam. Mikor negyed osztályos voltam, eljött az akkori igazgató, s azt mondta édesapámnak: Nem hagyná el Tamást, hogy menjen a fiammal? Én meg sírtam, hogy hagyjon. Aztán én akkor úgy gondoltam, mint gyermek, mikor lesz nekem gyermekem, elhagyom, hogy menjen tanulni. Harminckét évig innét a faluból nem ment ki senki tanulni. A lányom, Iluci volt az első. S akkor is eszembe jutott: én azt fogadtam, hogy a gyermekemet hagyom tanulni.

BPA: Ahogy nőttek a gyermekeim, az apjuk élt-halt, hogy iskolába adja mindegyiket. Azt mondta: eladja még az ingit is, csakhogy taníttathassa őket. Ő is ment volna iskolába, de a szülei nem engedték, me csak két fiú volt, s kellettek a gazdaságba. Nehéz volt nekünk is, kellett menni a mezőre. Segítettek a gyerekek is, csak a tanulástól nem volt szabad elvenni őket. Mind mondta: a tanulástól el ne vedd!

„Hazakísért a legény a kapuig”

A fiatalok szórakozását, kapcsolatait is szigorú erkölcsi mederben tartotta a család. Különösen a lányokra vigyáztak. Féltették őket az elromlástól, pontosságot, fegyelmet és nyíltságot követeltek tőlük. Az udvarlót, udvarlókat ott fogadhatták, ahol a szülők is tartózkodtak. A fonóházak — tél időben — nagyszerű alkalmat adtak az együttlétre, tréfára, pajzán játszadozásra. De a felnőttek vigyázó tekintetét ott sem kerülhették el, a falu erkölcsi törvényei alól ott sem léphettek ki. Bálokra, táncba a fiú el kellett, hogy kéreztesse a lányt, majd a tánc végén, az előre megbeszélt időben, hazavigye. Munkaidőben — amikor kevesebb juthatott a szórakozásra — a hétnek csak három „vizita napján” tölthették együtt az estét a fiatalok. Aki vétett a szabályok ellen, kigúnyolták, kinevették.

Határozottan beleszóltak a szülők a párválasztásba is. A házasság — felfogásuk szerint — azonos vagyoni helyzetben lévők szövetsége. A lányokat anyagi lehetőségeiknek megfe57