Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Gazda József: Szerettük, felneveltük (A gyermek helye a régi típusú falusi családban)
s posztókabátot, az vót az égisz. A leánynak vettek az üzletből. Neki a köntös finomabb kellett legyen. De azét nekik is szőttek, s az asszonyok is maguknak köntöst. BPP: Az én apám mindig azt mondta: Várjatok! Te mög Margit egyször tüllem olyan szép ruhát kaptok! Dehát nem győztük kivárni! Mindig mondtuk: mikor hozi már apám azt a szép ruhát? Aszongya: majd, majd! No, eször majd megszületött. Szép piros ruhát hozott, osztán tulipántok vótak benne. De mik úgy örültünk annak a ruhának, én mög a testvéröm, hogy nem is tudtunk még aludni sem, úgy örültünk. Há vót ruhánk!... Akkor mindig aszónta. Majd vöszök én nektek szép cipőt is! Hát akkor vót itt egy Váci suszter, akkor ott csináltatott. De magos szárú cipőt. Hát nem vótunk mi még nagy lányok, még olyan suri lányok vótunk, ügyi, möntünk csúszkálni erre-arra, hát nem köllett az a finom cipő, hanem jó bőrcipőt csináltatott, és magos szárral. Hát azt is mikor hazahozi, annak is úgy örültünk! Hogy éccaka még kivöttük a szekrényből, oszt besütött a holdvilág, oszt próbálgattuk, én mög Margit. Aszongya: ügyi, apám mindig mondta, hogy vösz, vött is. .. BCsK: Alig vártuk, hogy jöjjön karácsony. A közeli rokonak jól megajándékoztak. Galambast adtak... Mentünk több helyré, tudtuk, hogy hol adnak többet, s odamentünk. . . Ma karácsony napja, / Nekem nem kell hagyma, / Verje meg a gazda, / Aki nekem adja. / Zergetik a kócsot, / Pénzt akarnak adni, / Ha egy tallért adnak, / Nem fogom elvenni. / De ha két lejt adnak,) Meg fogom köszönni. . . Mi így, evvel mentünk. Osztán nem úgy vót, hogy karácsonyfa. .. Diót s almát kaptunk a szüléinktől, az vót a karácsonyi ajándék. SKJ: Almát, diót adtak, jaj, hogy örvendtünk, jobban örvendtünk, mint a mostani gyermekek. .. „Nem sokan kerültek ki a faluból” A faluközösség — hiába, hogy a szomszédfalvak is ugyanannak a történelmileg kialakult formának az alapján szerveződtek — kifele zárt volt, nehezen fogadott be idegeneket. . . Még asszonyt is ritkán hoztak más faluból, egyes vidékeken ezt szinte megengedhetetlennek tartották. . . De a maga népét megtartotta, saját leszármazottairól gondoskodott. Az iskoláztatás kifele való kapunyitást jelentett volna. Nem tartották fontosnak, nem adták gyermekeiket magasabb iskolákba. A gazdaság kívánta a munkaerőt, a szülők utódokat neveltek a gyermekeikben, akik nemcsak vagyonukat, hanem hagyományus tudásukat, életformájukat is örökölték. Előbb indult el a népáradat Amerika, mint az iskolák felé. Csak századunkban, s akkor is a legértelmesebb, legfelvilágosultabb családokban vált lassan-lassan igénnyé a gyermekek taníttatása. Nem azért indultak oda sem, hogy az „új világ” lakói legyenek, hanem hogy visszatérjenek onnan, s a falujukban éljenek, élhessenek tovább, a remélt jobb körülmények között. Egyes falukból csak a 30, 40, sőt: az 50-es években adták az első gyermekeket a középiskolába. S azokat is a legfelvilágosultabb családokból. . . DGy: Innen nem sokan kerültek ki, mint tanult gyermekek. Nem adták, hogy menjenek. Azt mondták: itthon meg tudnak élni, s meg is tudtak élni. A mi határunk nagyon jó termő határ volt. Megtanulták a gyermekek a földnek a mesterségét, s jobb mesterség a földműves mesterségnél nincsen egy sem. Abba az időbe, hát ugye mindenki abba igyekezett, hogy ossza meg a munkát, ő ossza meg a dolgokat. Voltak szegényebb családok is, gazdagabbak is. A szegény nem adta a gyermekét, mert nem volt mivel taníttassa. A gazdagok azt mondták, nem adják, mert van, amiből megéljen. SzJ: Ki nem mozdult senki. Itt élték az életüket, itt bizony. Akkor nem adtak más községbe leányt, vagy hogy a fiú elmenjen. Csinálták a cserepet, s vették a földeket, aki eladta, attól... 56
