Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)
5 A vita 1935 után — bár sokfelé elágazott és sokféle alakban jelent meg — bizonyos értelemben már meghatározott pályán, „lefektetett síneken” haladt. Volt benne persze némi hullámzás; a viták menetében kimutatható a közeledések (pl. a Márciusi Front idején) s a távolodások váltakozása, ritmusa. A föloldás, az ellentétek elsimulása, vagy egy tágabb horizontú, tisztultabb koncepcióba való átalakítása azonban nem történt meg. Sőt, e népi-urbánus szembenállásból az egyik leghosszabb életű e századi vita lett. S ez, sajnos, nem véletlen, nem személyes esetlegességek terméke. Mint minden vitának, ennek is volt ugyanis egy intellektuális-racionális oldala, amelyet a logika szabályai szerint lehetett mérlegelni: igazolni vagy elvetni. S volt egy érdek- és helyzetkifejező, nem racionális önérvényesítő oldala. így azok a problémák, amelyek intellektuálisan talán átláthatók s ebből következően meghaladhatok lettek volna, nem oldódhattak meg, mert a vitahelyzetet szülő társadalmi asszimmetria, megrögzülvén, újratermelte a szembenállást. A vitában ugyanis nem két nagy hatékonyságú s különösen magas szinten működő, de társadalomtól izolált intellektus mérkőzött meg, hanem a magyar társadalom két, valóságos csoportot alkotó populációjának legérzékenyebb, a társadalom szerkezetébe bekódolt ellentmondásokat leginkább érzékelő (s úgy-ahogy kifejező) ideológusai. Egyik oldalon egy sokszorosan tagolt, egymásnak is feszülő, de különböző okokból modernizálódni egyként nem, vagy alig tudó társadalmi többség állt, amely egzisztenciájában megrendülve, nemzeti és szociális identitásában elbizonytalanodva, emberi kiszolgáltatottságai miatt deformálódva helyzetén hiába akart javítani — lehetőségei erősen korlátozottak voltak. A másik oldalon egy bizonytalan helyzetű, a többségtől származásában különböző, a kirekesztettség sok százados történelmi élményétől gyötört kisebbség állt, amely viszont elsődlegesen a modernizációra volt kondicionálva, de Trianon után e modernizáció lehetőségei összezsugorodtak. Az 1919 előtti nagyarányú, de végzetesen egyoldalú modernizáció gyöngeségei itt ütöttek vissza. A modernizációs egyoldalúságok s az államiság erőszakos redukciójából fakadó gazdasági hatékonysági problémák együtt lehetetlenné tették a modernizáció addigi formáinak egyszerű folytatását, továbbvitelét. Egy új, helyzetadekvát modernizáció elképzelése pedig nem alakult ki. Sőt, e modernizációt a politikai rendszer autokratív és diszkrimináló elemei részben vissza is vették; a „politika” szférája nem a modernizáció előmozdítója lett, hanem akadályozója vagy eltorzítója. A szembenállás tisztázását így csak komoly közvetlen ellenérdekeltséggel szemben lehetett volna megkísérelni. Az egyik oldalról ugyanis az erőforrások belső átrendezésének, „igazságos” újraelosztásának igénye kísértett, a másik oldalon pedig egy már csak korlátozottan működő szisztéma még meglévő pozícióinak „védelme” (hiszen a meglévőnél csak rosszabb jöhet). Az előbbiben benne rejlett a szociálprotekcionizmusnak az „idegenek” (utóbb pedig az „élősködő osztályok”) rovására történő megvalósítása, a másikban pedig a terméketlen pozícióvédelem, mely a problémák szőnyeg alá sepréséhez és kezelhetetlenné válásához vezetett; esetleg — ellenhatásként — az utópiák erőszakos megvalósításának akarása. Utólag is nagy kérdés, volt-c e lehetőségeknek valóságos s ezeknél optimálisabb eredménye vezető alternatívája? Annyi bizonyos, a drasztikusan és közvetlenül veszélyeztetett fél az a réteg volt, amelynek eszmei képviseletét — olyan-amilyen szinten — az urbánus tábor látta el legharcosabban. Modernizációs helyzeti energiáit, fölhalmozott anyagi és kulturális tőkéjét ugyanis a nemzetközi erőviszonyok alakulása gyorsan s bármelyik „pillanatban” hatálytalaníthatta; relatív előnyei semmivé válhattak. S bár a fizikai megsemmisülés — később valóságosan bekövetkezett — rémét nem a magyar történelem logikája idézte föl, a többség érzelmileg és gondolatilag egyaránt fölkészületlen volt az emberirtással való szembefordulásra, vagy legalábbis a szolidaritás aktív kinyilvánítására. Egy defenzívában lévő irányzat önérvényesítésének, eszmei hatásának pedig — bármily szomorú — szinte egyetlen esélye igazságainak tiszta és világos, könnyen átlátható formában való megfogalmazása. Az urbánus tábor, mely helyzetéből adódóan fogékony volt a 75
