Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)
népi tábor gondolkodástörténeti ellentmondásainak érzékelésére, sajnos eltúlozta vitathatatlan igazságait. A túlzások mélyén egy, csak részben kimondott, de erősen ható torzító előföltevés: a népi mozgalom s a még Auschwitz előtti (német) fasizmus lényegi azonosítása működött. A náci rasszizmus nemzetközi előretörése, a magyar szélsőjobboldal nyílt vagy látens antiszemitizmusának megnyilvánulásai, a népiek által szorgalmazott népiség- elv belső ellentmondásainak kétértelműségei, többfelé való „nyitottsága” s egyes diszkri- mináló megnyilvánulásai együtt — pusztán létezésük egyidejűsége miatt — valóban problematikus helyzetben tartották a népi mozgalmat. Belső ellentmondásaik és tisztázatlanságaik megkönnyítették a jobboldaliság térfoglalását, illetve, pontosabban: nem elég erős alternatívát, ellensúlyt képeztek hozzájuk képest. Mégis bizonyos, a népiek — minden gyöngeségük, nézeteik letisztulatlansága ellenére — valóságos alternatívát jelentettek mind a hagyományos jobboldalhoz, mind a nyilasokhoz képest. S alternatívaképző erejük olyan mértékben nőtt, amilyen mértékben meg tudták magukat különböztetni tőlük. Amilyen mértékben nőtt tehát szociális feszültségeket föltáró szerepük, s amilyen mértékben a társadalmi szolidaritásnak — s nem a kirekesztésnek! — adtak hangot. Az urbánus kritika e vonatkozásai föltétlenül helytállóak; el kell őket fogadni. A nagy kérdés csupán az: az a „fogalomtisztázó” kritika, amelyben a népieket az urbánusok többsége részesítette, javított-e rajtuk, vagy ellenkezőleg, egyoldalúságai miatt csak a szembenállást fokozta s még problematikusabb gondolati pozícióba tolta őket? A válasz, ennyi év múltán is, nehéz s csupán tétova lehet; nehéz minden szempontot súlya és jelentősége szerint figyelembe venni. Két körülmény mégis mérlegelést érdemel. 1. Ha áttekintjük az urbánus vitacikkeket, vagy akár az urbánus álláspontot tisztán, viták nélkül megfogalmazó írásokat, nemigen találunk olyan széles áttekintésű, belsőleg koherens elképzeléseket, amelyek két — a kor által különösen élesen fölvetett — követelménynek egyidejűleg, s egymást kiegészítve-erősítve megfeleltek volna. A társadalmi szabadság biztosítása, ill. a széles társadalmi rétegeket sújtó tarthatatlan szociális viszonyok emberivé alakításának követelményét együtt teljesíteni tudó urbánus elmélet nem akadt. A liberális vagy kváziliberális irányzatok értelemszerűen csak a szabadságelv érvényesülését garantálják, s gyakorlatilag érzéketlenek a szociális problémák legsúlyosabb formáira is. Az urbánus tábor, ha csak ideiglenes, védekező, „szabadságvédő” formában is, lényegében ezt a pozíciót képviselte. A közöttük lévő, eredetileg vagy későbben kommunistává lévők szociális elképzelései ekkor nem voltak aktuálisak, s amikor — 1944 után — aktuálisakká lettek, akkor éppen annak a szabadságelvnek a sérelmét eredményezték, amelyet korábban — más szituációban — védtek. (A különbség csupán annyi lett, hogy most mások szabadságát korlátozták, s más érveléssel.”) Az egyetlen urbánus, aki — tudtommal — koherens gazdasági elképzelésekkel bírt, s azt az igazságosság elvével össze tudta hangolni, K. Havas Géza volt. Az ő georgeizmusa (melyhez hasonlót ma Kemény István képvisel) azonban alig lett ismert, s a rendkívül militánsan vitázó K. Havas maga olyan irritáló stílusban fogalmazta meg ragyogó fölkészültségű, s tagadhatatlanul egy sor alapigazságot kimondó cikkeit, hogy ezek inkább elmérgesítették a vitát, semmint meggyőzték a vitafeleket. S maga a koncepció is túl általános formában volt megfogalmazva; gyakorlatban való alkalmazásának technikái és megoldásai máig kidolgozatlanok. A népi tábor szociálisan érzékeny s valóságos változásokat igénylő szárnyának tehát az urbánus álláspont aligha lehetett vonzó; éppen arra nem adott válaszokat, ami szerintük leginkább választ várt volna. 2. Ugyanakkor ha összevetjük a népi mozgalom, mondjuk, 1928—29-es fázisát — prenépi állapotát — az 1943-as, szárszói fázisával, tagadhatatlan bizonyos fejlődés, bizonyos tisztulás. Részben bizonyossá lett, hogy a népi mozgalom nem monolit s változhatat- lan mozgalom, az idők folyamán erősen tagolódott, s szélső pólusai között igen nagyok voltak a különbségek. Sőt, már-már megengedhetetlen egyneműsítésnek látszik „a” népi mozgalomról, „a” népiekről beszélni. Nemcsak egy Erdei, egy Szabó Zoltán vagy egy Kovács Imre, illetve egy Erdélyi József vagy Sértő Kálmán között lett ég s föld a különbség, de más alakjait sem lehet torzítás nélkül azonosítani egymással. Létrejött tehát több 76
