Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)

szellemet a Duna mentén (Tamási Áron), író és hatalom (Németh László), Aszfalt és föld (Szabó Lőrinc), Nép és népiség (Illyés Gyula) — hangzik föl egyfelől. Itt prioritása a népnek, a népiségnek s a reformnak van; a hogyanok másodlagosak s igen különböző formákban jelentkeznek. Másfelől viszont; Frigiai sapkából tányérsapka (azaz; a francia forradalom jelképéből az ellenforradalmi egyetemi hallgatók jelképe nő ki; Ignotus Pál), Az irodalom szabadsága (Nagy Lajos), A beolvadásról (Pap Károly), Támogató-ének vagy farkasok dala (Bálint György), Reform-toborzó (József Attila), Nép, politika, irodalom (Kárpáti Aurél), „Népiség” és „Új humanizmus” (Ignotus Pál), Öncsonkitott irodalom (Reményik Zsigmond). Itt, jól érzékelhetően, a szabadság kérdése az elsődleges; a reform vagy másodlagos, s csak a szabadságproblémán belül értelmezhető, vagy nem is lényeges szempont. A reform akkor formálódó terveiben pedig — különböző megközelítésből — elsődlegesnek a szabadságkorlátozás új formájú lehetőségét látják. Szociális emelkedést hozó s a gyakorlatban közvetlenül megvalósítható, tehát az Új Szellemi Fronttal szemben valóságos reform-alternatívát nyújtó elképzelések viszont — eufemisztikusan fogalmazva — nemigen bukkannak föl e cikkekben.

A vita mindazonáltal elsődlegesen az irodalmár értelmiség és a hatalom lehetséges viszonyáról folyt. Tétje pedig a népiség-elvre épített politika lehetséges programja volt. A népiség-elv ugyanis itt kereste először (s igen koncentráltan) politikai szintre emelésének lehetőségeit. Ennek vetületében jelentkezett azután problémaként polgárság és parasztság, „jobb” és „bal” viszonya, az asszimiláció s nem utolsósorban a szabadságelvek csonkulásának s korlátozásának veszélye.

Valamennyi tárgykör önmagában is elegendő lett volna komoly összeütközésekre.

Némileg mégis érthetetlen, hogy miért izzottak föl oly nagyon a szenvedélyek — a kormányon levő miniszterelnök s az írók egy csoportjának találkozása miatt. Az a tény ugyanis, hogy egy reformkényszeres szituációban az írók politikailag aktivizálódnak, s keresik a lehetőségeket a reformok fölvetésére és kikényszerítésére, önmagában semmiképpen nem tekinthető botrányosnak, valamiféle bűnös kollaborációnak. S itt ráadásul ez a találkozó csak rövid életű kapcsolattartást eredményezett; a miniszterelnök és az írók szövetségvállalása, ha egyáltalán tényleg létrejött, pillanatokig tartott. A kapcsolatot mindkét fél szinte azonnal fölmondta. Hogy nagyobb lett volna a vita füstje, mint lángja, — mégsem mondható. A probléma ugyanis itt nem Gömbös politikájának negatívumaiból adódott. Ő, az egykori szegedi ellenforradalmár, a náci Németország felé tájékozódó aktív politikus, az autoratív személyiség, lényegében tiszta képlet volt. Tudni lehetett, hogy ki ő, s mi várható tőle. Titkon a vele tárgyalóasztalhoz ülő Móriczék is tudták, hogy nem sokat várhatnak, csak éppen próbálkoztak. Az a körülmény azonban, hogy az írók egyik csoportja, mely — akkor már úgy látszott — elhatárolódik az írók egy másik, hagyományosan ellenzékinek számító csoportjától, s ezt az elhatárolódást egy olyan elv jegyében teszi meg, amelynek egyik, igaz szélsőségesen kiélezett, szisztematizált s ad abszurdumig elvitt változatát a fasizmus is magába építette — egyszóval: hogy ez a csoport a konzervatív- autoratív kormánypolitikával összeszövődik, nagy veszélyeket rejtett magában. Az állami szintre emelt kirekesztő és szabadságkorlátozó politika újralegitimálását, s egyben szalonképessé tételét lehetett kiolvasni belőle. S ez, bár nem következett be, jelentős mértékben megnövelte a potenciális urbánus tábor bizalmatlanságát, harcra és megszerveződésre késztetve őket. (A Szép Szó létrehozása nem utolsósorban az Új Szellemi Frontra adott válasz volt.) Mindezen azután már az sem változtatott lényegesen, hogy az Új Szellemi Front, kormány és írók e lehetséges összeszövetkezése hamvába holt kísérlet maradt. A kölcsönös bizalmatlanság és a táborokra szakadás „végleges” lett.

De — s ez érdekes tanulsága a vitának — az alapkérdés, a szolidaritási közösség mibenléte és határai jórészt csak implicite, rejtve, valami másba csomagolva volt jelen. Az Új Szellemi Front vitájával megkezdődött az ellentétek „rejtjelezése”, ilyen-olyan elvek és szempontok vitává szublimálása.

74