Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Legenda Németh Lászlóról ( A történeteket összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
mikrokozmosz, ami aztán műveinek az integráns része lett. Enélkül nem lett volna az az ember, akinek mi ismertük. Domokos M.: Bár itt elmondhatok egy humoros történetet, mint könyveinek volt szerkesztője, ami éppen abból a nagy emberi nyüzsgésből következett, ami a családot körülvette. 1955-ben vagy ’56-ban, fekete és jeges esztendők után, amikor megkezdődött az akkori kortársi magyar irodalom értékeinek az újrakiadása, a Szépirodalmi Könyvkiadóban Németh László történeti drámáinak a megjelentetésére készültünk. E kétkötetes gyűjtemény kiadásának kevésbé vidám epizódja, hogy Németh László első történeti drámája hősének, VII. Gergelynek a búcsúmondatát szerette volna a gyűjtemény címéül adni: „Szerettem az igazságot.” A párközpont valamelyik korifeusa, bár Illyés Gyula is beszélt vele Németh László érdekében, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy erről szó sem lehet, mert „Németh László nem szerethette az igazságot”. így lett a gyűjtemény címe: Történeti drámák. A kézirat összerendezése közben kértük Németh Lászlót, hogy a Húsz hiányzó felvonásait adja ide, mert a Válaszban annak idején az eredeti drámának csak két felvonása jelent meg, ha jól emlékszem, a második és a negyedik (vagy az első és a negyedik?), s akkor kiderült, hogy egy felvonás kézirata az öt közül „örökre” elveszett, mert egy alkalommal, amikor a Németh lányok zsúrt rendeztek, valaki kidöntötte a kávét, s a nagy ijedelemben másvalaki fölkapta a tálalószekrény szélén heverő papírhalmot — mint utóbb kiderült — a Húsz kéziratát —, s azzal fölitatta a kávéfoltot. De sebaj, mondta a telefonba Németh László, jól emlékszem a szövegre, s majd Sajkódon rekonstruálom. Ez meg is történt (akit érdekel, naplóiból képet alkothat róla, milyen mostoha körülmények között dolgozott ő akkoriban, abban a kisházban, amit „kutyaólnak” nevezett — mert azért volt benne önirónia is!), a rekonstruált felvonásokat rábízta valakire, aki éppen Pestre utazott, dehát ez a botcsinálta küldönc meg egy másik felvonást veszített el a vonaton. Németh László ezt is zokszó nélkül megírta még egyszer, helyesebben, most már harmadszor. De a megjelent szövegen nem lehet észrevenni ebből semmit. Gulyás K.: Németh László nagyon szeretett egyszerű emberekkel beszélgetni. Nem véletlen, hogy élete végéig mindig harmadosztályon utazott. Amikor volt negyedosztály, akkor azon, Ella néni is. Mindig. És azért, mert ott olyan emberekkel találkozhatott, akikből az írásaihoz rengeteget merített. Apámnak meg volt egy igen érdekes megfigyelése arról, milyen volt Németh László arca, amikor beszéltünk vele. így mondta: „Amikor Lacitól kérdezünk valamit, akkor egy darabig csendben van, hallgat, s egyszercsak hirtelen olyan lesz az arca, mint amikor a tej borozni kezd.” Tudniillik a forrás előtti pillanatban. A kedvessége mellett távolságtartó volt. Nem szerette azt, ha például megölelik. Vekerdi L.: Egyáltalában nem szerette, ha még viszonylag tiszteletteljesen is az ő kompetenciáját vagy pláne jó szándékát kétségbe vonták. Mégha ezt nem is nyilvánította ki rögtön, de nagyon fájt neki. Domokos M.: Ézzel szemben egy másik jellemző tulajdonsága, (amit akkor az ember, én legalábbis természetesnek vettem, de ma már tudom, hogy milyen ritka lángeszeknél), hogy bárkivel beszélt, bármilyen kérdésről, bizonyos értelemben teljesen egyenrangúnak tekintette vitatársát, soha nem éreztette a másikkal, akár egyetemi hallgatóval, akár fiatal költő, vagy bárki volt is az illető, azt, hogy van egy nyilvánvaló szellemi különbség közte és a vele eszméket cserélő ember között. Ez hihetetlenül jóleső és bátorító dolog volt, olyan természetesen nyilvánult meg, hogy az ember észre sem vette. Vekerdi L.: Persze, mert nagy tanár volt, ez a jó tanárnak, a született tanárnak a természetes hozzáfordulása; a diákkal csak így lehet beszélni. Tüskés Tibor: Azt hallottam másoktól, hogy Németh László közelébe kerülni veszedelmes, mert ha csak az asztalához engedi is a vendéget, a művébe is beleírja. Nekem Takács Imre, az akkor Székesfehérváron élő és ott tanároskodó költő mesélte, hogy egyszer diákjaival Sajkódon járt, és messziről látta a barackosban sétálgató vagy kapálgató Németh Lászlót, és nem mert a tanítványaival odamenni hozzá. Ilyen módon bennem is lehetett aggodalom, de baráti karok segítettek, és hol Fodor Andrásékkal, hol Vekerdi Lászlóval, vagy akár együtt látogattam meg Németh Lászlót. De ha arra gondolok, hogy a naplójába 48
