Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Legenda Németh Lászlóról ( A történeteket összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
Németh László beleírt engemet is, akkor mégis igazat kell adnom annak, aki azt mondta, hogy Németh László környezetébe kerülni annyit jelent, mint bekerülni valamelyik művébe. Napló)egyzeteiben ugyanis megtaláltam a rám vonatkozó részt. Felidéződik bennem a találkozás emléke is. Egy amerikai író, Updike akkor magyarul megjelent könyvéről, a Kentaurról beszéltünk Németh Lászlónak, mint egy nagy olvasmányélményről. Amikor eljöttünk, Németh László naplójába beleírta, hogy azt még csak megérti, hogy az európai műveltségű, a modern zene ingereire ráhangolt Fodor András dicséri az amerikai szerzőt, de hogy „az egyszerű, paraszti ízlésű Tüskés Tibor is”, hát azon módfelett csodálkozik. Ezekkel a jelzőkkel illetett, ilyennek látott engem a sajkódi találkozások alkalmával. A sajkódi találkozásoknak voltak derűs, kedves, szép, napfényes pillanatai, amikor például a gyerekek külön, a „macskaasztal” mellett esznek, és Ella hozza a finom ízeket, és igazi háziasszonyként tálalja az ételeket, és tréfálkozunk, mesélünk, és vannak drámai, megrendítő pillanatai is. Egy alkalommal akkor jártunk Németh Lászlónál Sajkódon, amikor az egyik előző éjszaka az a furcsa, kiszámíthatatlan és előre nem várt, szinte a tolsztoji menekülésre emlékeztető eset történt vele, amikor éjszaka, egy balatoni vihar zúgásában kimegy a házból, bemenekül a tihanyi erdőbe, és összezúzva, véraláfutásos bőrrel találnak rá, és hozzák vissza a villába, és néhány nap múlva, amikor ott járunk, akkor sem leplezi életének ezt a nehéz, súlyos pillanatát, vállalja azt is. Albert Zs.: Akkor már beteg volt? Tüskés T.: Igen. Domokos M.: Amikor még a Szilágyi Erzsébet fasorban laktak, kiadói ügyekben jártam nála, és az Iszonyról kezdtünk el beszélni Ella nénivel, és egyszercsak észrevettük, hogy Németh László nem tudja miről van szó, pedig addig részt vett a társalgásban. Ella néni elkezdte neki magyarázni a regényt, elkezdte mondani a történetét, és amikor látta, hogy így sem fogja föl, miről beszélünk, akkor megpróbálta a regény intim vonatkozásaival emlékeztetni: megnevezte azt a rokont, aki az Iszony modellje volt, de Németh László csak nézett és hallgatott, olyan tétován, szelíden bólogatott, de látszott, hogy nem érti, nem emlékezik a saját regényére. Majd egy negyedóra, húsz perc múlva hirtelen szégyenlős mosoly futott végig az arcán, és azt mondta, igen most már emlékszem. Keresztury D.: Ilyesmire én is emlékszem. Ella, már Laci betegsége idején, nyilván, hogy együtt tartsa a baráti kört, mindig nagy szilveszter estét rendezett. Az utolsó alkalommal — már feleségem is nagybeteg volt — nem akartam elmenni. Feleségem egyszerre azt mondta: „Elmegyünk. Elbúcsúzom a barátoktól”. így is volt. Együtt ültek, mert becsülték, sőt szerették egymást, a karácsonyfa közelében. Sinkovits Imre akkor készült a Gergely felújításának főszerepére, s odalépett: „Laci bácsi, adj kérlek útmutatást!” Laci: „Egy különös emberi történet.” S ültek tovább magukbaroskadva. Nem lehet elfeledni! Gulyás K.: Sokkal többet akart írni, ebben is tervhalmozó volt. Én egyszer meglepődtem, amikor láttam, hogy a Püski Kiadóval 1943-ban micsoda mamutvállalkozást akartak megvalósítani, és mi mindent akart még megírni azon túl. Mégis, valahogy csüggeteg volt, nem volt megelégedve magával. És 1956 után a politikai helyzet, a Kádár-korszak is rettenetesen letörte; az a piszkos felemásság, az őt rendkívül izgatta és irritálta, és ugyanakkor az is bántotta, hogy éppen ebben az időszakban ismerték el őt. Domokos M.: Németh László soha nem dorombolt a hatalomnak. Ellenben a hatalom dorombolt Németh Lászlónak, mert a politikának fontos volt Németh László. Helyzetmegítélésének lehettek tévedései, de az törjön pálcát fölötte, akinek nem voltak. Ahhoz a siralmas képhez képest, ahogy ő 1945 és 1956 között látta a magyarság helyzetét, a megtorlások befejezése után mondjuk a 60-as évek közepétől fogva egészen másfajta életlehetőség realizálódott Magyarországon, és ő, akinek az ihletét állandóan működtette az az igény, hogy programot adjon a magyarságnak, és perspektívát mutasson, életcélokat hirdessen, nem zárkózhatott el teljesen a véleménynyilvánítás elől. Erkölcsi probléma volt számára, hogy megírja-e azt a Levél a miniszterhez című írást, amelyikben fölvázolja az új magyar közművelődési programot, vagy hallgasson. Ő úgy ítélte meg, hogy ezzel szolgál a nemzetének, bár ugyanakkor nem voltak illúziói, mert azt is tapasztalnia kellett, hogy 49
