Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 4. Az írástudók árulása: ma II.)

sokan nem tudnak-e szakszerűbben foglalkozni, mint az erő-taktika-kompro- misszum mezsgyéin csak tébláboló, s közben az egyénre való figyelmét föladó írástudó?

De a leginkább elterjedt ma a harmadik változat: írástudók az illúziók lovagi tornáján, írástudók a homály lápjában. Néhány jellegzetes vonás: a korábban vállalt, de mára eltűnő szellemi bázisok; Jászi, Babits, Németh, Illyés, Bibó műveinek a korfordulót előkészítő-túlélő, az új idők hajdani megálmodásához annyiszor hivatkozott, ma is a megvilágosítást segítő gondolatainak negligálása; az álló idő mentalitása: mintha az, ami az elmúlt negyven évben zsákutcának bizonyult, az egyszer már — főképpen Bibó részéről — megvilágított zsákutcákba való visszatéréssel korrigálható volna; mintha lehetne még egyszer — folyamatosan — ugyanabba a folyóba visszalépni; a haza érdekeire való hivatkozással a tévedések elhallgatása, mintha lehetne a hazát a saját hibáinkról való megfeledke- zéssel szeretni.

És ezzel már nyakig vagyunk mindennapjainkban. Milyen nagy a felelőssége sok írástudónak abban a zavarban, ahogyan a Horthy-rendszer szellemi-politikai konzervativizmusának lényeges mozzanatai felújulnak, egyes képviselői megdi- csőülnek; milyen nagy sokak felelőssége abban, ahogy Európához és általában a nyugati világhoz, szellemi élethez való kapcsolat igazi kérdései, s az előnyösek mellett negatív történeti tapasztalatai (az például, hogy Európa hogyan hagyta egy ponton mindig magára a keletközép-európai kisnépeket) homályban maradnak. Pedig volt egy megvilágosító esztendőnk: a nyolcvankilences év. És lám tucatnyi nevet lehetne fölsorolni, akik azok közül, akik akkor megszólaltak (még a Csillagra mutatva), mára elhallgattak, visszahúzódtak, zavarukkal küszködnek; vagy ha óvnak, mondataik visszhang nélkül maradnak.

Igen, mindazoknak a törekvéseit, akik intettek, keresztbehúzták az események. Nincs a fórumokon, a közvélemény előtt föltett kérdés, amely ne mérgezetten politikai kérdés volna. De közben a politika mögött nincs politikatudomány, nincs teoretikus bázis, nincs tanulni vágyás másfél évszázad zsákutcás folyamataiból. És nincs tolerancia, nincs profizmus. Inkább arra mutatnak rá árulóként, aki nem valamilyen leszűkített pártérdek felől közelít a ma jelenségeihez, aki integritását őrizve ama „nagyobb helyet” keresi. A bűnmenedzserek, a szerepté- vesztők, az illúziólovagok, a homályban téblábolók szónoklatai, írásai, „művei” olyannyira belejátszanak a kor reflexeibe, olyannyira részei a kor szellemiségének, hogy nehéz a kor leikéről beszélni, mert a kor lelkiismeretlensége a meghatározó. A szellem, mint lázadás? Nem! A szellem, mint megaláztatás.

Mondhatná akárki, hogy ebben a megközelítésben sok az érzelmi elem, a teoretikus elem rovására. Azt felelném erre: teroretikusan lehet és kell mérlegelnünk a mát, de teoretikusan nem lehet semmit sem átélni. Miközben átélek, törekszem a mérlegelésre. És mit látok a nálam tudósabb mérlegelők teóriateremtéseiben (rögtönzéseiben)? Ugyanezeket a felismeréseket Vekerditől Hanák Péterig, Litvántól Borbándiig, Posztertől Lengyel Lászlóig.

10.

Az európai szellem válságának, az európai írástudó árulásának nemcsak része, következménye is mindez. Vajon megírja-e Benda esszéjét valaki ma Párizsban?

39