Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 4. Az írástudók árulása: ma II.)

— tettem föl a kérdést. Hát nem írja meg. Londonban sem, Rómában sem. Varsóban és Prágában sem. (Vajon ismerik-e egyáltalán a nevét, a könyvét?) Az európai írástudó jó ideje nem néz már a csillagokra, miközben megszűnt világító- torony is lenni. A kor szelleme nem magyar szellem és nem francia szellem, angol vagy német vagy lengyel szellem. A kor reflexeiben ma együtt és egyszerre van benne Európában a zavar, a megaláztatás. Mi most olyan mélyen süllyedünk a magyar gondokba, olyan mélyen éljük át a közép-európai élet kiúttalanságait, hogy nem vesszük észre: egész Európa írástudóinak dilemmáira ébredünk-nyug- szunk. De a tőlünk nyugatra élő írástudó árulása, ha lehet, még súlyosabb. Nemcsak a saját szavát veszítette el, de a keletközép-európai élettel való intellektuális szolidaritást is. Nem akarom vádolni a párizsi, bonni, londoni, római dolgozószobákat, csak azt mondom, hogy nekik az elmúlt félévszázadban (amikor elnémultak) talán több lehetőségük volt arra, hogy inspiráljanak a közös felelősség közös vállalására, az európai értékek megújítására. Bár ki tudja... Nagy művek, nagy szembeszegülések a nyomás alatt születnek. Nem ismerem az európai szellem legjelentősebb mai képviselői találkozóinak légkörét. De ismerem valamelyest a műveket, a beszédeket, az üzeneteket. Németh László — valójában Berzsenyit megidézve —, félévszázada az álmodó íróasztalokról beszélt, a középeurópai, kelet-európai írástudói magány szimbólumaként. Ma az európai íróasztalok is csak álmodnak? Nos, Európa szellemi reflexeiből kivesztek az álmok. A kor lelke hallgat és megmerevedett. Túl van mindenen (mint egy Petri-vers). Lehet, hogy ez csak átmeneti pillanat, lehet, hogy az elmúlt két esztendő felvillanó közös víziójának kihúnyása hozta ezt az eltompulást. De a jelenséget rögzíteni kell.

Ilia Mihály (egyike azoknak, akik őrzik érzéküket-figyelmüket az események, folyamatok, művek iránt) nemrégiben azzal tisztelt meg egy beszámolójában, hogy azok közé sorolt, akik keresik még az ösvényeket. Az ilyen törekvés nem más, mint az énünk és a világ közötti viszony egy nyugtalanítani próbáló változata. Legszívesebben az európai írástudókhoz fordulnék és azt mondanám: húzzák maguk elé Julien Benda egykori írását, Babits Mihály egykori feleletét, A kor lelke kötetét, és töltsék ki a magányos íróasztalokat körülvevő csend űrjét válaszaikkal. Mit mondanék egy ilyen képzeletbeli ankéton? Azt, hogy először ismerjük be tanácstalanságunkat és félelmünket. A kor tanácstalansága és félelme ez, nemcsak az írástudóé. Ismerjük be: nem tudjuk, hogy vezet-e út másfelé, minthogy még mélyebbre zuhanunk, elvesznek az ősi szövegek, nem halljuk már üzeneteiket, és nem tudunk magunk sem üzenni. Ismerjük be, hogy eltorlaszoló- dott az etikai kivezető út után — s ettől nem függetlenül — a szellemmel való hatni tudás kövezető útja is.

Milyen a századvég lelke? Milyenek a reflexei? Mi felé megyünk? A szupertudomány idején az értetlenség százada felé? Integrációk idején az eróziók felé? Az írástudó árulása eközben már annyira megszokott, hogy (mint egy új korszak organikus kísérője) figyelmet sem kap? A szakértők uralmának kora valójában a dilettáns uralmát hozza?

Másodszor azt mondanám a képzeletbeli ankéton, hogy a korforduló írástudója Montaigne-be oltott Beckett lesz, aki a magára vállalt szótlanságban keresi a „csillagot” az új tények mélyének kristályrendszerében, s csak akkor szólal meg, ha hiteles megnevezéseket, új fogalmakat talál. A magyar írástudónak igazán kedvező a helyzete. Annyi tapasztalatot szerezhetett az individuális-históriai40