Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Zalán Tibor: Mos, főz, vasal, takarít, iszik, ledől (élettörmelék)
szövőnők gyöngye. És ez nevetett ki engem. Egy ilyen balkáni trubadúr. Jó így a lábamnak. Estére teljesen belepüffednek a cipőmbe ezek a derék lábak. Eleget jártam rajtuk életemben. Jó így, de valahová ki kéne mozdulni néha. Ez már nem heverészés az ágyon, ez már ... ez már ... ez már rohadás . .. édesem ... Ne kiabálj ... s főleg ne szipogj! Minden csak az, ami. Elrohadás élve. Ne dramatizálj! De igen, dramatizálok. Mégiscsak az én életemről van szó, vagy tévedek? Igenis akarom, hogy az én frizurámat is észrevegyék, az új frizurámat. Három hetente beülök a buzi Gergelyke székébe, aki az egyik legdrágább figaró Pesten, aztán várom a hatást. No, azt várhatom. Mintha kőszobrok között járnék. A szemük se rebben. Hogy a fenébe nem megy nekem mostanában semmi? Társasutazásra kéne menni, mondjuk Ibériába, az ilyeneken mindig összejön valami kellemes és felelőtlen ... és azután? Marad a rejtvényfejtés, azt hiszem. Megfejtem az összes rejtvényt. Beküldeni. A megnyert könyveket azután módszeres lassúsággal elolvasni. Hogy teljen az idő. Teljék. Templomba járni. Magányos nők klubjába. Jelentkezni űrhajósnak. Nincs már történetem. Ha megkérne valaki, meséljek magamról, nyugi, persze, hogy nem kér meg senki ilyesmire, hát hiába kérne, ha mégis. Nem tudnék mit mondani. Nincs életem, ha csak azt az ócska panelt nem tartom annak, hogy kelek, megyek, lenyomom a melót, jövök, zabálok valami hideget, benézek a gyerek szobájába, nem járt ma sem itthon, bekapcsolom a tévét és nyomban kikapcsolom, kinyitok egy könyvet és máris összecsukom, aztán ledőlök ide, ráadásul nem is olyan kényelmes ez a heverő, mindegy, lelkizek egy sort saját magammal, melancholia, puff neki, kész a nap. Kész a hét. Kész az év. Újabb születésnapok. Egyre kínosabbak. Már nincsenek kitörések. Nincsenek kísérletek. Nincsenek látványos összeomlások. Nincsenek végzetes elhatározások, gyógyszerek, kötél a csillár kampóján, melyen még rajta van az árcédula, nincs szerelem, még elszórt kefélések összejönnek, kesernyések, egyre több igyekezettel nem megalázóak, nincs semmi, csak ez a nincs-élet van. Közhelytárélet. Életpótlékélet. Lék a hajón. Ja, persze, a telefon. Mint minden megoldások megoldása. Az van. Jó mulatság. Felhívni valaki ismeretlent, az ismerőseit miért is hívná az ember, azok se csörögnek ide hónapszámra, legfeljebb, ha valami kell nekik, akkor persze nyomban, szóval felhívni valakit, halló, hát, most mondja meg, ezek a telefonok, a vonalak, szabad kérdeznem, mi is a maga száma, persze, persze, ez egészen más, tudja, én színésznő vagyok . . . ilyenkor bazi nagy csönd, nyelés, a pasas küszködik magával, hát ilyet, egy színésznő hívta fel őt véletlenül, hátha összejön valami, ha kicsit okos, óvatos, ravasz, megnyerő . . . hallatszik, ahogy elkezdi a hazudozást, majd bejelenti a telefonomat, biztos rossz, ha ennyire félrekapcsol, hogy is hívják, drága művésznő, pardon, bocsánat, rögtön fölismertem azt a gyönyörű hangját, csak a neve, na, itt van a nyelvemen, mindjárt meg is mondom, már több filmben is láttam, roppant jól csinálja, mit mondjak, boldoggá tenne, ha egy autogramot. . . megvárnám a művészbejáró előtt valamelyik előadás után ... a nevét is megmondom, ne segítsen, na, mégis, segítsen egy kicsit, a kezdőbetűket megmondhatja . . . Azután persze semmit se mond meg, lehet, hogy nem is volt még színházban életében a majom, nahát, ez a jó szórakozás, férfimunka, bassza meg, így szórakozik egy magyar hölgy a kilencvenes évek elején. Azt állítja, hogy esténként ledől, pedig az az igazság, hogy inkább kidől a hülyéje, föladok egy apróhirdetést, magányos elvált asszony várja magányos mindegymilyen férfiaknőköregekgyere- kek hívását, emberi hang meghallása céljából, föladom én, úgy éljek, azután ülök 17
