Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Szakolczay Lajos: Szellemi haza
És a közleményt, tekintettel annak fontosságára, többször is megismételték. Dőltünk a röhögéstől. Tolnainak különösen tetszett az égből jött parancs. S hogy mennyire messze (Londonba is) eljutott, bizonyítja, hogy Határ Győző sok-sok évre rá, amikor már beindult a közlekedés, haza is érkezett, íme, a pünkösdfürdői strand varázsereje! Szilágyi Domokos meleg vize A hetvenes évek közepétől, miután a Kortárstól kirúgtak, az Új írás szerkesztőségében dolgoztam. Erdély-szerelmemmel sok embert megfertőzhettem, mert egyszercsak Kalász Marci is közölte velem: — Vigyél el bennünket Erdélybe! Szeretnénk Kós Károllyal is találkozni. — Marci tudta, hogy jó helyen kopogtat, hiszen ha velem jönnek, megnyittatik a Rákóczi úti Varjúvár féltve őrzött kapuja is. Kós Károlyt akkoriban sűrűn látogattam — volt olyan év, hogy ötször-hatszor is megfordultam Erdélyben —, s mivel szememben ő volt az isten, örömmel töltött el, hogy Károly bácsi, már túl a kilencvenen, sok-sok óráját pazarolta rám. Nem csak én szerettem ezt a rendíthetetlen sziklát, alighanem ő is megkedvelt. Talán csak egyszer fordult elő, hogy Kolozsvárt jártamban nem kerestem föl az Öreget, s alig értem haza, máris ott volt a képeslap az asztalomon: Hallom, itt jártál és nem látogattál meg. Máskor ezt ne tedd! Erdélybe feleségestül mentünk, Marci kocsijával. Szegény, még most is csodálom, hogy nagyobb baleset nélkül megúsztuk ezt az utat. Be nem állt a szám, állandóan zrikáltam, megjegyzéseket tettem sofőri képességére. De azért megvoltunk. Gondolom, nekik is máig feledhetetlen a Kós Károlynál, a Sütő Andrásnál tett látogatás. Szilágyi Domokos ez idő tájt nem éppen a legjobb „passzban” volt, mondták is közös barátaink, hogy ne keressük meg őt. Minthogy a monostori lakásban elég sokszor megfordultam, s egy-egy dedikáció is jelezte — például a Felezőiddé: „Szakolczay száguldó professzor úrnak rettegő tisztelője: Szisz. Kolozsvár, 1974. nov. 29.” —, hogy az évődő szeretet odáig ér, hogy „idegenként” is bármikor bekopogtathatok hozzá, nem sokat tanakodtunk. Irány az Alexandrescu 13! Fölkapaszkodtunk a sokadik emeletre, ám csöngetésünkre csak nem akart megnyílni az ajtó. Már-már visszafordultunk, amikor Szisz kidugta a fejét, s egyre tágabbra nyitotta az ajtót. — Ti vagytok?, gyertek be! Egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábunk, Domokoson fürdőköpeny, haja csapzott, arca nedves s olyan keserű-furcsa, mintha sírás kínozta volna. Hamar észrevette zavarunkat, s kis idő múlva közölte: — Ne ijedjetek meg, nem sírtam, csak nemrég fürdött meg az egész család, ugyanis egy hétig nem volt a környéken meleg víz. — Majd földerült arccal folytatta: „Nem akar valamelyikőtök megfurdeni?” Társaim szabadkoztak, de én éltem a fölkínált alkalommal. Szisz nem akart hinni a szemének: — Tényleg, te megfürdesz? — Rohant és hozta a törülközőt. Azóta sokszor eszembe jut: mily éhes lehetett a szeretetre, ha annak is megörült, hogy a látogató egyáltalán elfogadta, amit ő jó szívvel adott: a meleg vizet? 110
