Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Szakolczay Lajos: Szellemi haza
Jócskán elmúlt már éjfél, amikor két személyautóval visszaérkeztünk Kassára. Egy koromsötét utca koromsötét szállodája előtt landoltunk, hogy mielőtt továbbvinne bennünket a sofőr (Zolcer János újságíró) szálláshelyünkre, kitehessük a kocsiból Duba Gyulát. A megnevezetteken kívül még Török Elemér költő, aki akkor épp egy falusi iskola igazgatója volt, s Görömbei András tartozott az expedícióhoz. Autónk épp csak megállt, s máris eléje ugrott két rendőr. A hatalmas termetű, kezét fölemelvén ordítani kezdett: ha a tilos parkolásért nem fizetünk azonnal ennyi és ennyiszáz koronát, bevitet bennünket a rendőrségre. Erélyesen kiparancsoltak mindannyiunkat az autókból (az egyik kocsit, emlékezetem szerint, el is engedték), s valami éktelen hangzavar kezdődött. Szlovákul ordítoztak egymásra barátaink s a hivatalos személyek. Görömbeivel csak álltunk, s egy-egy fordításfoszlányt elkapva — főképp Zolcer tolmácsolt bátran és kitartóan —, értetlenül néztük a purparlét. Azt rögtön tudtuk, hogy mi, idegenek lévén, védettek vagyunk, s azt is: ha barátainkat elszakítják tőlünk, vagyis beviszik őket a rendőrségre, aligha ússzák meg verés nélkül. Az igazoltatás során kiderült, hogy nem volt nálam az útlevelem. Valaki kocsival elugrott Gál Sanyiékhoz az igazolványért. Ők a küldönc láttán — éjjel fél kettő volt — majdnem halálra rémültek: mi történhetett lakóikkal. Éva, a feleség épp szüléshez készülődött — már jócskán benne volt a kilencedik hónapban —, nem hiányzott nekik a furcsa kaland okozta ijedtség. Amikorra megkerült az útlevelem, a két rendőr alighanem eldöntötte magában: Görömbeivel együtt lekoptatnak bennünket. Mindenáron hátrébb akartak taszítani minket a „bűnös csoporttól”. Ám annak a létszáma is hamar megcsappant. Ugyanis Duba Gyula (Zsülien Dubá), a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője, avval, hogy — kérésünkre — szól a vele egy szállodában lakó Vojtech Kondrotnak (jöjjön, segítse tisztázni a félreértést véreivel), szépen hazament a szobájába, és lefeküdt. Kint, az éjszakai utcán csöppet sem csendesedett a vihar. Mikor Zolcertól, ki tudja hányadszor, meghallottam, hogy beviszik a társaságot a rendőrségre, elkaptam a nálam jó egy fejjel magasabb szőke rendőr grabancát és a szemébe ordítottam: — Viszed az édesapád faszát, te testvérem vagy! Azonnal jött magyarul a válasz: — Magyar, nem testvér! S közben egyre intenzívebben, lökdösésekkel tarkítva folytatódott leválasztási kísérletünk. Mindhiába. Tudtuk, ha magukra hagyjuk barátainkat, végük! Nemsokára előállt a kihívott rendőrautó, s mivel abba nem fértünk be, újabbat kértek fogvatartóink. Jött is, szirénázva, öt-hat készültségben levő géppisztolyos rendőrrel. — Jó estét! — köszöntünk illedelmesen (azok dörmögéssel viszonozták), s egyenként beszálltunk a nyitott gépkocsiba. A rendőrségen tőlünk, idegenektől mindössze egyetlen kérdésre vártak választ: mit akarunk Csehszlovákia államrendjével? Ültünk a „portán” egymás mellett — a ránk vigyázó néma kapus a szlovák sportújságot lapozgatta —, s ha valamelyikünknek ki kellett mennie vizelni, rögtön hátába kapta a szuronyos őrt. Zolcer Jancsi, bátorságát itt sem feladva, többnyire szitkozódott, pörölt, a fekete képű Török Elemér csöndesen töprengett a szemébe vágott gyalázaton: „te, cigány, hogyan bízhatták rád egy iskola vezetését?”, Görömbei, minthogy közölnivalója akadt, ötpercenként megkérdezte az illető nyelveken a néma őrtől: tud-e ön franciául?; beszél-e ön oroszul?; ért-e ön angulul? stb. Telt-múlt az idő, s hogy el ne aludjunk, egymást szórakoztattuk. No meg a parancsnokság is gondoskodott arról, hogy ébren legyünk. Bizonyos időközökben — óránként? — bekísértek bennünket egy kihallgatótiszt elé, aki minduntalan a már említett kérdésre adandó válaszunkra volt kíváncsi. — Mit akarok Csehszlovákia államrendjével? Semmit. Nekem itt barátaim vannak — mondtam. — S elővettem a mindig nálam levő cím- és névtáramat, és közöltem a velem 107
