Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Szakolczay Lajos: Szellemi haza

szembenülővel: — Nézze, itt van a költő és kultuszminiszter Miroslav Vélek címe is, akinek kötetéről írtam. Emitt meg Emil Boleslav Lukác neve!

De a kihallgatótiszt, mint egy megakadt rossz gramofon, csak azt ismételgette: — Mit akarnak Csehszlovákia államrendjével?

Láttam, hogy itt semmire se megyek az irodalommal. Gondoltam, na, szúrós szemű kihallgatótiszt, most kapaszkodj meg!

— Szereti ön a sportot?

— Szeretem.

— Emlékszik arra, amikor a csehszlovák válogatott — 1956-ban, a Népstadionban — 4:2-re megverte Magyarországot? Pedig akkor még az aranycsapat csatársora nagyjából együtt volt.

— Igen, valami rémlik — felelte a tiszt.

(Ha csak rémlik neked, gondoltam, akkor nyerő vagyok.)

— Meg tudná mondani, hogy állt föl akkor az önök labdarúgó-válogatottja?

S mivel nem jött válasz, bizonyságképpen, hogy mennyire tisztelem a teljesítményeket, mégha az más országoké is, elkezdtem sorolni: — Dolejsí — Hertl, Hledik, Novák — Pluskal, Masopust — Pazdéra, Moravcík, Feureisl, Borovicka, Kraus.

A velem szembenülő döbbenten nézett.

— S a középcsatár Feureisl azért nevezetes, mert ő volt az első NB Il-es labdarúgó Csehszlovákiában, aki bekerült a nagyválogatottba — adtam meg a sűrűn pislogó kihallgatótisztnek a kegyelemdöfést.

S még hozzáfűztem: — Láthatja, nemcsak Csehszlovákia államrendjét tiszteljük, hanem az ország labdarúgását is.

De ez csak pillanatnyi győzelem volt, hiszen még ezután is órákat kellett ülnünk a rendőrségen.

Egyszercsak megjelent a két éjszakai járőr, s a magas szőke, akit megcibáltam a sötétben, tökéletes magyarsággal felém fordult:

— Maguknál lehet tegezni a rendőröket?

— Ha úgy látom, hogy velem egykorú vagy nálam fiatalabb, és jó embernek látszik, akkor tegezem.

— Érdekes — hagyta helyben.

— Most nekem volna egy kérdésem: vissza tudnak-e vinni arra a helyre, ahonnan behoztak bennünket. Tudniillik — magyarázkodtam — nem ismerjük Kassát, és hátha eltévedünk.

— Ez itt nálunk nem szokás.

Reggel öt vagy félhat felé szabadok voltunk.

Miért rendezték meg eme furcsa „előadást”? Március 15-éről 16-ára virradó éjjel — mert más nemzetiségi megmozdulást nem találtak — mibennünk vélték a nacionalizmust tetten érni.

Szegény Gál Sanyiék addig virrasztónak, amíg megkerültünk. Az ébrenlét annyira sikerült, hogy egy vers is őrzi — amit barátunk akkor éjjel irt — e rendhagyó kassai kirándulást. Címe: Rézkarc a Miklós-börtön falán; alatta ajánlás: Görömbei Andrásnak és Szakolczay Lajosnak. Sanyi először az Irodalmi Szemlében akarta közöltetni, de ott — félvén a cirkusztól — visszaadták. Később megjelent az Alföldben, és természetesen a költő Folyó (1978) című kötetébe is bekerült.

Itthon, a Kortársnál, meglepetés várt. KSI (nem a Központi Sportiskoláról van szó, hanem Kovács Sándor Ivánról, az akkori főszerkesztőről) mogorván közölte: mivel nem kértem szabadságot a csehszlovákiai úthoz, vagyem úgy, hogy ki vagyok rúgva. (Hogy hallott-e valamit lefogatásunkról — épp »akkor ő Pozsonyban járt —, máig sem tudom.) Arcátlan hazudozását hallván ráordítottam. De csak bonyodalmak, följelentgetések után tudott a laptól eltávolítani. A legszebb: az MSZMP hű katonájaként levelet írt a pártközponthoz (másolata a Pallas személyzeti osztályán is megtalálható), melyben elvtársaival

108