Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Szakolczay Lajos: Szellemi haza
nem ez a versenyző lett a győztes. Esterházy Péter azt mondaná: Bohumil, Bohumil, hát miket ír maga?! 1990-ben a Népszabadság újságírója bányászott elő és tett közkinccsé egy méltatlanul elfeledett Ladányi Mihály-verset. Mi írtuk. Tudunk egy negyedik esetről is, amelyet az illetékes szerkesztőség a nyomdába adás előtti utolsó pillanatban korrigálhatott. Ezúton is tudatom tehát az utókorral: Tandori Dezső, Bohumil Hrabal, Ladányi Mihály — nem mi vagyunk. S megragadva az alkalmat, hozzáteszem: nem én vagyok a népszerű énekes, a grazi Operát a legutóbbi időkig igazgató Tarján Tamás (Dr. Thomas Tarjan, akivel ismerjük egymást), nem én vagyok a Nyilvánosság Klub aláírói közt is szereplő, jeles nemzedéktársam, Tarján Tamás, akivel már egy csomó hivatalban összecseréltek (vele, azt hiszem, sose láttuk egymást), nem én vagyok az a Tarján Tamás, aki a rendőri hírek szerint pár éve egy pajzánságokkal spékelt Ráday utcai bűnesetbe keveredett (nesze neked, legenda! — én tényleg Ráday utcai lakos voltam!), és nem én vagyok az öcsém, aki a Balázs—Tamás áthallás miatt Tarján Tamás néven feküdt a kecskeméti kórházban. Szerencsére, már kutya baja. Talán el is olvassa, amit itt a bátyja, fűt-fát, összehordott. 1991. Húsvét Szakolczay Lajos SZELLEMI HAZA Magyar, nem testvér! N-1. lem dicsekvésképp mondom, de immár negyedszázada lótó-futó irodalomtörténész vagyok. Kezdetektől fogva 15 millió magyar irodalomtörténésze. Most divat lett határainkon kívül élő véreinkre mint a magyarság elszakíthatatlan részeire hivatkozni, de amikor én kezdtem a pályát, a kinyilatkoztatásoknál sokkal többet ért a tett. Csináltuk, amit vállaltunk, a politikailag akkor még nem támogatott szellemi haza oly világos volt számunkra, mint halnak a víz: természetes közeg. Csak az volt a bökkenő, hogy a nap huszonnégy órája sohasem tágulhatott harminchattá. Minthogy az irodalmon kívül a színház és a képzőművészet is fölöttébb érdekelt — nem volt olyan külföldi utam, hogy az írókkal való találkozások mellett ne néztem volna meg több előadást, illetve kiállítást —, mindig időzavarral küszködtem. Ha két fedőt összeütöttek, máris rohantam. Volt bennem valami megnevezhetetlen buzgóság: hírt adni mindazokról, akiket elhagyott a haza. No, meg naivan azt gondoltam, hogy jelenlétem — fölbukkanásom Kolozsvárt és Sepsiszentgyörgyön, Üjvidéken és Kassán, Ungváron és Felsőőrött — mindennél jobban sugallja: nincsenek egyedül. Hogy ők is érezték-e ezt, nem tudom, de jómagam minden úttal gazdagodtam. Ha nem került pénz szállodai szobára, akkor ott volt a millió barát, akik egy dumaparti reményében szívesen osztották meg velem lakásukat. Gál Sanyi „kassai szállodájában” akkoriban, a hetvenes évek közepén, elég sűrűn vendégeskedtem. Amikor az alább ismertetett furcsa kirándulás megesett velünk, a dolgozószobának más lakója is akadt: Görömbei András. Görömbei a Sanyi szervezte Fábry Napokra volt hivatalos, ahol előadást is tartott, jómagam, mint annyiszor, csupán érdeklődőként vettem részt az összejövetelen. A „hivatalos” programot a Kassa környéki magyar falvakban író-olvasó találkozók követték. Némelyütt még színi előadással is kedveskedtek az amatőrök a meghívott írónak. Jókedv, hangulatos csevegés; öröm volt nézni, hogy egy-egy fölszólaló mennyire egyenrangúnak tekintette magát a városból jött idegenekkel, a nadrágosokkal. 106
