Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Tarján Tamás: Legendák a nagyapákról
kozni, míg régi szeretteiből nyilván hiányzott ez a merészség. Ezzel az elvvel állt összefüggésben kritikai summázata is. Egyszer kifejtette, hogy a század magyar prózájának legnagyobb fogyatékossága: a tehetségesebb íróknak nem gyűltek föl megfelelő élettapasztalataik — mármint szerelmi téren, mert az a döntő, valamennyi egyébnek modellje —, akiknek mégis, azok általában tehetségtelennek születtek. Az utóbbiakra nem is vesztegetett szót, az előbbiek sorában Móricz Zsigmond és Németh László nevét említette elfelhőződő homlokkal. Szegények! Móricz ugyan kétszer nősült, de ez vajmi keveset javított a helyzetén. Németh erőit elszívta az esszéírás. Az életrajzi tényekkel és emlékezésekkel bőven megtámogatott pozitivista levezetés kristálytisztán mutatta ki, hogy Móricz, Németh és mások szükségképp töröltetvén, kit is emel majd az utókor a XX. századi prózaírók legelőkelőbb piedesztáljára. Az idősebb nemzedékekre, a hajdaniakra, a nagyapákra tekintve folytathatnám a sort, egy-egy „kislegendát” citálva, Déry Tiborral (ez kutyatörténet lenne), Hont Ferenccel (s annak lélektanával, miként hiszi el valaki legendázás közben, hogy igazat mond), Illyés Gyulával (csak ámultam egy tévéfölvétel alkalmával, micsoda respektussal van őrangyalfelesége, Flóra asszony megjegyzései, javaslatai iránt...). De el kell metszeni valahol a fonalat, mert a legendamesélésnek se vége, se hossza, még legendaszegény időszakban, legendaszünetben sem. Nem feledkezhetem meg viszont arról, hogy saját generációmban, akik mostanában jutottunk el a negyvenig, Belohorszky Pál volt az a remek koponyájú ördögfióka, aki körött azonnal fortyogni kezdtek a dolgok, s bár egy filozófus logikájával és teoretikusságával igyekezett áttekinteni az irodalom és az esztétika teljes történetét, folytonosan dolgozott benne a költő, a mesélő is. Könyveiben sem könnyű eldönteni, mi az élet, mi az álom, mi a tény, mi a fikció. Lehet, hogy készülődött a korai, hívott halálra, azért élt oly szilajon, nyakában pokoli lobogású piros sállal, azért vendégelt meg mindenkit egy korsó sörrel, azért talált ki a korsó sör mellett tőrvillanású irodalmi vicceket, rögtönzött paródiákat, agyait lehetséges mű- és sorsvariánsokat. Számára mese- és legendatárgy volt az irodalom, sőt az egész mindenség. Amikor tehát nem a komoly énje hajolt a jegyzet cédulák, az írógép fölé, akkor a játékos Belohorszky nem ismert kegyelmet. Nála a legenda (és holdudvara) a szatíra műfaja volt. Halála nem legenda: én csak nyers és kérlelhetetlen valóságában tudom fölfogni máig is. Tizenkét órája lehetett még hátra az életből, az esztendő legvégén, vagy tizenhat? húsz? — amikor az egyik nagy szerkesztőségi épületben, Szilveszter előtti sietségben rohanván lefelé, láttam, amint fölfelé ballag, állig beburkolózva. Köszöntöttük egymást. Se BÚÉK, se semmi, pedig soha mosoly, csipkelődés, beszélgetés nélkül nem mentünk el egymás mellett. Sőt, ha összefutottunk, jobbára rögtön megcsappantottuk az Apostolok sörkészletét, máskor többszöri rendeléssel végigettük a különben búbánatos vonatutakat. Most, beburkolózva, hová tarthatott? Leadni az utolsó esszét? Fölvenni az utolsó honoráriumot? Saját irodalomtörténészi, pontosabban paródiaírói pályámon egyetlen — de többször ismétlődő — eseményt tudok, amely legendaszerűen szállhat a nyilván fontosabb dolgok iránt érdeklődő utókorra. E legenda Reményi József Tamással közös tulajdonunk, illetve tán mi vagyunk a legenda tulajdonai. 1985. február 2-án, Gyertyaszentelőkor tudatta az Élet és Irodalom szerkesztősége olvasóival, hogy előző héten olyan műhibát követtek el, ami „sajtótörténeti tréfává szelídülhet egyszer”. Röviden: „. .. És fűt-fát összehord” című Tandori Dezső-versparódiánkat mint eredeti Tandori Dezső-verset publikálták (ráadásul azt is megbeszélték a nyomda ördögével, hogy egy sort kipiszkáljon, egy betűt kicseréljen). Majdnem „ügy” lett belőle, nyilatkoznunk kellett a rádióban, végül jót nevettünk, főleg, hogy Tandorinak a szeme se rebbent, csak üzent: Gens una sumus, egy törzs, egy banda vagyunk, mint a sakkozók; egye fene. Egy-két esztendő múlva a televízió soros Ki mit tud? vetélkedőjének egyik résztvevője Hrabal-paródiánkat választotta szemelvényül, igazi Hrabalnak vélve. Szinetár Miklós nem győzte dicsérni a szöveg hrabali iróniáját, mélységét. Az előadóművész kategóriában 105
