Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Vasy Géza: Csendőrkozák
Ilyen tanár sokszor kerül kínos helyzetbe, s mikor már túl sok volt körülötte a botrány, hivatták a minisztériumba. A főosztályvezető szakmabeli volt, régi ismerős, szintén tanár is az egyetemen, Pálmai Kálmán. Ő mesélte, hogy megpróbálta elővenni legszigorúbb hangját, s szidott, korholt, buzdított. Gyurinak az ivás mellett fő bűne az volt, hogy állandóan pénzt kért kölcsön, egy idő után már a diákoktól is. A magas hivatal irodájában, persze, bűnbánónak mutatkozott, s ígért mindent, amit ilyenkor szoktak. Eredményesnek ígérkezett a dorgálás. Már az ajtóban búcsúzkodtak, amikor — keze már a kilincsen — megszólalt még egyszer Gyuri: — Kamikám, nincs kölcsön egy húszasod? Csendőrkozák A hetvenes évek elején néhány évig a Magyar Ifjúság nevű lap irodalmi szerkesztője is voltam. Eleinte nem is sejtettem, hogy frontvonalba kerültem, de mindjárt az első hetekben kijózanítottak, hogy itt nem lehet csak úgy mindenféle gyanús irodalmi munkákat közölni. Sok csatában vérteződtem, a legtöbbet el is feledtem, de nem a következőt. Nagy Gáspár egyik versét adtam le — akkor ő még alig ismert pályakezdő költő volt. A megjelenéskor dúltan hívott fel Gazsi: Átírták a versét! Nézem: valóban. Kiderült, hogy a főszerkesztő-helyettes, aki egyébként korábban hivatásos belügyi tiszt volt, s feltehetően akkor is volt valami köze a céghez, belejavított a versbe. No, nem sokat, egyetlen szót cserélt ki. Abban a sorban, hogy „jöhetett kozákszurony, tehervonat”, a kozákot csendőrre. A vers egészében még egyértelműbb volt, mint e sorban, hogy Petőfi Sándor és József Attila halálára történik utalás. Az átírónak azonban nem Petőfi jutott az eszébe, hanem a Szovjetunió népeinek önérzete. Hátha megsértődnek a kozákok. A csendőrök viszont biztosan hallgatni fognak. S erre kényszerült Nagy Gáspár is, mert helyreigazítási kérelme soha nem jelent meg. A főnök viszont változatlanul ébernek tudhatta magát. Andrásiádák Amikor elsőszülött fiam még kicsinyke volt, egyszer vásárolni totyogtunk pestlőrinci lakásunktól az Üllői útra. Azaz akkortájt éppen Vörös Hadsereg útjának nevezték, de Andris ezt még nem nagyon tudta, mert a nagymamája, aki ott élt már a húszas évek óta, következetesen csak Üllei úrnak nevezte. Amint mentünk kifelé tehát, az életre nevelni akarván szegény gyereket, kérdésére, hogy az Üllei útra megyünk-e, azt feleltem, hogy oda, de azt csak réges régen hívták így, most Vörös Hadsereg útja a becsületes neve. Igen ám, de Andris ezt a kifejezést még nem hallotta, azt viszont tudta, hogy híres emberekről szoktak utcákat elnevezni. S mivel ismert hasonló nevű embert, kapcsolt, és kérdezte: Akkor ez a Weöres Sándor hadsereg útja? * * * Egyszer Kormos Pistának meséltem büszkén ezt a kis gyerekszájtörténetet, mire ő egy egészen hasonlóval rukkolt elő. Luca lányával ment hazafelé a Lánchídon, s magyarázta a Duna-hidak neveit. Megadva a kellő tiszteletet, Petőfi Sándor-hídat említett, mire a gyerek megkérdezte: — És Weöres Sándor hídja melyik? * * * 99
