Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Tarján Tamás: Legendák a nagyapákról
Az egyik szobánkban volt egy fal, amelyik már akkor a földtől a mennyezetig könyvekkel volt tele. Megáll egyszer előtte Andris, talán a negyedik éve végefelé járva, s csak nézi, nézi ezt a számára szinte felfoghatatlanul sok könyvet. Egyszercsak megszólal: — Ez mind a miénk lesz, ha ti meghaltok? Tarján Tamás LEGENDÁK A NAGYAPÁKRÓL-M—Egyetemista koromban nagyon kedveltem Kiss József Legendák a nagyapámról című elbeszélő költeményét. E régi szeretet jogán, tiszteletből vettem kölcsön — egy betűváltoztatással — a nevezetes titulust. Nem a mű egésze ragadott meg, hiszen számomra igen távoli világról, világokról szól — bár az utolsó rész Bolond Istók-motívuma máig éppoly közérdekű és időszerű, mint maga a sokszor megverselt figura, s ki ne mondhatná el ma is esti imája részeként, vagy fogát csikorgatva: „. . . most is rám jár az idők rúdja, / űznek, gyilkolnak, amint már szokás ...” Az én szeretetem valójában irigység volt: magát a címet irigyeltem. Húszévesen titkon úgy véltem, hogy erre a címre magam formálhatnék jogot. Egyik nagyapám még a születésem előtt egy esztendővel meghalt, nem hétköznapi körülmények között, nem hétköznapi élet után — egyébként ő is messziről jött Magyarországra, ugyancsak űzetve, csak nem Litvániából, mint Kiss József őse, hanem örmények lakta vidékről —, s mert róla csupán nagyonis ellentmondásos családi elbeszélések és néhány bizonytalan dokumentum alapján alkothattam utólagos képet, ingatag legendárium billegett lelkemben, s táncikál ma is. Már a neve is furcsa volt. 1960-ig ezt az örmény nevet viseltük magunk is, s a nőmén est omen elve nyomán a különös vagy szokatlan név könnyen sejtethet különös embert. Másik nagyapám élt még akkor — 1970 tájt —, s élt még, szerencsére, sokáig: összesen nyolcvannyolc esztendőt. Tavaly lett volna száz éves, ha megéri. Természete, életvitele szerint erre volt is esélye. Ő a létével, derűjével, régi időket elevenítő történeteivel, ösztönös humanizmusának kis csodáival, öregkori frissességével szőtte (akaratlanul) azt a legendát, amely ma emlékét körülveszi a családban. Famíliánknak akad egy-két titokzatos, fabulákkal övezett személyisége — akiket jószerivel nem látott soha senki, de barna fényképekről szúrós szemmel néznek ránk, bizonyítva, hogy a világon voltak —, mégsem hajótulajdonos (?) ős-ősünk, mégsem a fiatalon elhalt Karli, mégsem a rejtelmes Raymund bácsi kapta a „legendahős” szerepét, hanem anyai nagyapám, aki szinte itt jár-kel máig közöttünk. Persze, nem róla akarok mesélni: neki az irodalomhoz csupán annyi köze volt, hogy a gödöllői nagyközségi könyvtár legszorgalmasabb olvasójaként tartották számon, s bocsánatos bűnként valamennyi általa kikölcsönzött kötet utolsó lapjára tintaceruzával berajzolt egy Z betűt, vezetékneve kezdőbetűjét — el ne felejtse, ez már volt nála. Rajongója volt Arany Jánosnak — este nem aludni ment, hanem „fáradt testünk csendes hazájába” tért meg nap mint nap —; mint minden ember, fabrikált olykor verseket, és a tíz forintost is szívesebben nevezte Petőfinek. De hogy jönne ez a maroknyi magánügy az irodalmi legendák tudós disszertációkban is gyakorta földolgozott témaköréhez? Legföljebb nagyon távolról, s vékony szálacskán odafűzve. Remekül anekdotázó nagyapám szavaiból sejtettem meg ugyanis először — hosszú sétáink, vagy (a sparheltet fűtendő) tobozgyűjtő 100
