Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Hol van itt a művészet? (Benes József festőművész anekdotái)

üresen megy le, hanem mindig van benne egy fityók pálinka. Megint jön föl a sár, s megy le a pálinka. A mindenit, mondom, ki lehet ott lent? Hát nem sokat kellett várnom, úgy félóra múlva feljött a bácsi a kútból. Meg kell jegyeznem, hogy nagyon-nagyon meleg nyár volt akkor. Kijött egy érdekes kalappal az öreg, sárosán, pörge bajusszal. Konjovic mikor meglátta ezt a fejet, odahív engem, s azt mondja, te, ezt kellene megfesteni, ennek a karakteres embernek az arcképét. Ez szerintem nem lesz gond, feleltem, egy liter pálinkáért itt ülne két napig is modellt. Odamentem a bácsihoz, és elkezdtünk beszélgetni. Hogy mindjárt ne a portréfestéssel kezdjem, megjegyeztem, hogy nagyon meleg van máma. A bácsi teljesen szürrealisztikusan felelt. „A, ez semmi. A tengerparton milyen meleg van! Tegnap is egy ember megfogott ott egy fát, és megfeketedett. ” Ilyen hangnemben legalább félórán át beszélt. Végül beleegyezett, hogy modellt ül Konjovicnak, de Konjovic fukarsága olyan nagy volt, hogy míg ott a tanyán vehettünk volna egy liter pálinkát, de mi el kellett menjünk a művésztelepre, ami legalább tíz kilométer volt, és a művésztelep pálinkáját hoztuk, azt adtuk oda. így festettük meg az öreget.

* * *

Zentához kapcsolódik egy másik sztori is. Tripolszky Géza, az akkori múzeumigazgató meghívott bennünket a lakására borozgatni. Iszogattunk, amikor Tripolszky lakásán csöngött a telefon, Fehér Ferenc jelentkezett, az ismert vajdasági költő, és elmondta, hogy ott vannak a Juhász Ferenccel a Royalban, éppen vacsoráznak. Tripolszky megkérdezte, van-e kedvünk vele menni, mivel őt meghívták a Royalba. Mivel Géza mindössze ötven méterre lakott, átsétáltunk, odamentünk az asztalhoz, üdvözöltük őket, Juhász Ferenc, a nagy magyar költő jó hangulatban volt. Mondták, hogy nem régen érkeztek Szabadkáról, ahol valami irodalmi est volt, jól érzik magukat. Iszogattak, s mi is leültünk beszélgetni. Az egyik Feri megemlíti, hogy egy kávét még meginna. A Tripolszky azt mondja erre, hogy ne itt igyatok kávét, szeretettel meghívlak benneteket hozzám. És a társaság átvonul a Géza lakására. A múzeumigazgató nagyon igyekezett, ő is először találkozott Juhász Ferenccel. Fehér Ferihez régi barátság fűzte. És persze, míg a kávé főtt, a bor, ami még ott maradt, az újra előkerült. Nem múlt el tán még negyedóra sem, amikor Tripolszky, szokásához híven, elkezdett danolászni régi népdalokat. Sok népdalt tud, hisz gyűjti a népdalokat, meg mindig szeretné megmutatni, hogy ő mennyi népdalt tud. Alig kezdte el a nótázást, Juhász Feri ránézett és haragosan mondta, hogy „Te vén kecske, hallgass már, ne énekelj, légy csendben!” Tripolszkynak ezt még nem igen mondta senki, mindenki csak dicsérte a hangját, és azt, hogy mennyi magyar mépdalt tud. Alig telt el egy kevés idő, Tripolszky újrakezdte, mert nem bírja ki nóta nélkül. Tripolszky, most taktikához folyamodott, és hogy ne akadályozzák az éneklésben, megkérdezte Juhászt, hogy mi a nótája. Nagyon halkan Juhász megjegyezte, hogy a Cserebogár, sárga cserebogár, de gyorsan hozzátette: el ne énekeld nekem, te vén kecske! A hangulat kezdett feszültté válni. Fehér Ferinek is kellemetlen volt, hogy így bánik a házigazdával a költő Juhász. Felnyúlt a könyvespolcra, ahol Juhász Ferencnek néhány könyve volt, s odanyújtotta a költőnek, hogy dedikálja. „Nem dedikálom annak a vén kecskének!” — volt a válasz. Hát milyen összejövetel ez, mondom, jó baráti hangulat helyett robbanékony állapot. Azzal a javaslattal álltam elő, hogy innen menjünk el valami kis kocsmába, ahol csak jobb lesz, mint itt, jó zene, jó hangulat kell. Ez az, mondta Juhász, és máris indultunk. Két külvárosi kiskocsma jött számításba, csak meg kellett tudni, hogy melyikben játszik zenekar. Én vállaltam, hogy megnézem, akkor éppen hol muzsikálnak. Ha az elsőben vannak, akkor bemegyünk, ha nem, akkor a másikban lesznek. Kiszálltam az autóból, kinyitottam a kocsmaajtót, de nem mentem be, kívülről csak benéztem. A zenekar ott volt, az ajtótól nem messze. És mintha jó estét köszöntem volna, odaszóltam, hogy Cserebogár, sárga cserebogár. És máris intettem a társaságnak, hogy jöjjenek, itt a zenekar. Én, persze, a Juhászt engedtem előre, aki nem akart hinni a fülének. Szólt a zene, Cserebogár, sárga cserebogár! Leültünk a zenekar közelébe, bort rendeltünk az asztalra, kezdett a hangulat oldódni.

96