Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Zelei Miklós: A főmadzag

Egyszercsak felugrottam, ahogy a zenekar játszott, táncolni kezdtem. Közben közel men­tem a primáshoz, és odaszóltam, hogy Juhász Ferenc, a nagy magyar költő van itt a társaságban. Ezt úgy mondtam el, mintha énekelnék, vertem a talpam, a bokám, meg ugráltam. Egyszer csak Juhász megállította a zenekart, hogy megkérdezze: „Maguk vélet­lenül játszották az én nótámat, vagy mi volt ez? — mert nekem ez egyszerűen hihetetlen, hogy ide belépek, először járok Zentán, és kérem, egy kis kocsmában az én nótámat húzzák! Erre a prímás azt válaszolta: A nagy költőt ne ismernénk? A Juhász Ferit! „Ez nem igaz, még bort ide az asztalra!” — kiabálta költő barátunk. Hát úgy feloldódott, hogy jobban sem kellett! Amilyen feszült hangulat volt még a múzeum igazgatójánál, itt aztán igazán jól érezte magát. Rendelte a sok italt, adta a pénzt a zenészeknek! És maguk tényleg ismernek engem? Persze, hogy ismerjük a művész urat, válaszolták az öreg zenészek. így aztán a legjobb hangulatban mentek el Fehér Ferivel Újvidékre. Úgy két hónappal később találkoztam Újvidéken Fehér Feri költővel, aki megkérdezte: „Te, mi volt az ott Zentán? Juhász Feri még mindig emlegeti Zentát, hogy szenzációs és felejthetetlen volt a kocsmai mulatozás, és milyen véletlenek vannak.” Akkor elárultam Fehérnek, hogy ki volt ebben a ludas, persze, megkértem, senkinek ne mondja el, főleg ne Juhász Ferencnek, az ismert költőnek. Zelei Miklós A FŐMADZAG JE—Zgy komplementer csajjal vigasztaltam magam első válásom után. Nem mintha túl szomorú lettem volna. A téli vizsgaidőszakot töltöttük az 1971/72-es tanév kocsmáiban. Legnagyobb gondunk az idő: ha a Metagalaxis 10-15 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanása előtt nem változott, mi mérte az ősrobbanásig az időt? És mitől kezdve mérte? A mi időnk 10-15 milliárd év mindössze? Az újkor? És kié az ősrobbanásig eltelt méretlen idő? — Az emberek azelőtt nem beszéltek — mondta Szepesi Attila, megszódázva a puszta- mérgesi rizlinget. — Megérzéssel, gondolatátvitellel kommunikáltak. Aztán jöttek ezek a locsogó neandervölgyiek, meghódították a földgolyót, és ezért ilyen a világ. Az intuitív emberek, a költők a nem beszélő emberiség leszármazottai. A többiek amolyan locsogó ötletemberek. A szegedi bádoggyomor ideje volt ez: „Három napig iszol, utána lenyelsz egy ötforintost és ha koppan, akkor jó.” Vagyis szipka közben nem zabáltunk. Szokott vonulási útján minden vizsgaidőszakban megjelent Szepesi Attila. A főiskolán végzett (1968-ban) magyar—rajz szakon, s a magyar szakot hajlandó volt az egyetemen is elvégezni, csakhogy a kéttornyú várostól ne kelljen elszakadnia. Attila belefeledkezett a vizsgaidőszakba, Krisztina pedig, a felesége otthon maradt a gyerekekkel, még nem született meg mind a négy, s jött Budapestről a távirat: „Mit tudsz Attiláról? Krisztina.” A Szabadság tér melletti társbérletben laktak, onnan költöztek nemsoká az óbudai lakóte­lepre, ahonnan Kriszta az erdei kirándulásokon kívül, nem mozdult soha, sehova. Otthon volt a gyerekekkel. Ekkor már nem jelentek meg misztikumra hajló versei az Alföldben. Egy költő maradt a családban. — Te is ötletember vagy — nézett rám Attila, koccintásra emelve a fröccsöt. — Valaki egyszer elvált, te meghallottad, milyen jó ötlet! Fogtad magad és elváltál te is. — Majd megnősülök mégegyszer. 97

Next

/
Thumbnails
Contents